Az Ashford-kastély sötét fiókjai
A leveskonyha hátsó szobájának apró ablaka mögött a kinti hóesés lassan fehér lepelbe borította az utcát. A fűtőtest halk, ritmikus kattogással próbált melegséget vinni a szobába, de a levegőben feszülő feszültség fagyosabb volt minden téli szélnél.
Damien ott állt előttem, a széles vállai meggörbültek a súly alatt, amit eddig tizenöt éven át hordozott. A szemeiben nem a gazdag, érinthetetlen kastélyúr csillogott, hanem egy megtört fiúé, aki most döbbent rá, hogy az apja valójában soha nem hagyta el.
– Tizenöt év… – suttogta Damien, és a kezével a homlokára simított. – Azt hittem, elmenekült. Azt hittem, a szerencsejáték, a tartószámlák és a cég csődje után egyszerűen megunta a családját, és felült egy vonatra, hátrahagyva mindent. A nagynéném, Odette… ő intézte a hivatalos papírokat akkoriban. Ő mondta, hogy apám feladott minket.
A gyomromban egy kemény, fojtogató gombóc formálódott. Ahogy ránéztem Damienre, hirtelen összeállt a kirakós minden darabja. A zálogház blokkja a nevem alá hamisított aláírással, a negyven kabát, a híd alatti fagyos éjszakák, és Odette rideg, könyörtelen mosolya, amikor azt mondta: „Az apja halott ebben a családban.”
– Odette nemcsak a leveleket rejtette el – mondtam halkan, és a torkom alig bírta kinyomni a szavakat. – Ő lopta el az apád múltját, Damien. És most megpróbálja elvenni a tiédet is. A zálogházi számla… a negyven kabát… Ő adta le a saját nevemben, hogy elhitesse veled, hogy én vagyok a tolvaj, aki nemcsak a ruhákat, de az emlékeket is kisajátítja.
Damien lassan felnézett. A szemében a meglepetést felváltotta egy olyan tiszta, hideg harag, amit eddig soha nem láttam rajta. Ez már nem a sértett főnök dühe volt, hanem egy fiúé, aki felkészült arra, hogy visszaszerezze a családját.
– Hol van most az apám? – kérdezte határozottan.
