Victor szemei tágra nyíltak. A ráncos, meggyötterült arcon hirtelen egy olyan hihetetlen felismerés futott át, amit semmilyen idő vagy távolság nem tudott elmosni.
– Damien…? – suttogta Victor, és a remegő, hideg ujjai megpróbálták megérinteni a fia arcát. – A fiam… azt hittem… azt hittem, már soha többé nem látlak. Minden hónapban… írtam neked.
– Tudom, apa – mondta Damien, miközben a könnyei szabadon futottak le az arcán, és átölelte az öregembert. – Tudom. Mostantól senki sem választ el minket. Gyere haza.
A kastély küszöbén
Két órával később az Ashford-kastély hatalmas kovácsoltvas kapuja kitárult.
Nem a szokásos, csendes, elegáns módon. Damien a fekete terepjárójával egyenesen a főbejárat elé hajtott, és a kerekek csikorogva álltak meg a kavicson. A hátsó ülésen Victor ült, meleg takarókba burkolózva, egy csésze forró teával a kezében, miközben én mellette ültem, és figyeltem, ahogy az öregember ámulva nézi a fényes csillárokat a tágas előszobában.
A lépcsőn ekkor letipegett Odette Crane. A selyem hálóingére vett drága köntösben, felháborodott arcéllel nézett le ránk.
– Damien! Mi a csuda ez?! – sikoltotta Odette, miközben leért a márványlépcső aljára. – Mi ez a hajléktalan csőcselék, akit behozol a házba? És ez a… ez a lány?! Azt hittem, kirúgtad, mert lopott!
Damien lassan lépett ki az előszoba közepére. A testtartása olyan volt, mint egy ragadozóé, aki végre beszorította a prédáját a sarokba.
– Nem ő lopott, nagynéném – mondta Damien, és a hangja olyan hideg volt, mint a jég. – Te loptál. Tizenöt éven át loptad a leveleinket, a múltunkat, és az apámat.
Odette arca hirtelen elfehéredett. A magabiztossága egy pillanat alatt elpárolgott, amikor észrevette Victort, aki lassan kibontakozott a takarók alól, és felegyenesedett a botjára támaszkodva.
– Ez… ez lehetetlen… – dadogta Odette, hátrahátrálva egy lépést. – Ő… ő elment! Meghalt! A papírok…
