– A híd alatt. Vagy… ott szokott lenni. De ma hideg van, Damien. Nagyon hideg. Ha Odette megtudja, hogy beszéltünk, és hogy te tudod az igazságot, nem tudom, mire képes.
Damien a zsebébe nyúlt, kivette a kocsikulcsát, és a szemembe nézett.
– Elhozzuk. Mindketten. És utána visszamegyünk az Ashford-kastélyba. Van ottnéhány fiók, amit fel kell törni.
A híd alatti találkozás
A havazás elállt, de a jéghideg szél átfújt a folyó felett átívelő betonhíd pillérei között. A lámpák sárgás fénye megcsillant a fagyos pocsolyákon.
Amikor Damiennel odaléptünk Victor szokásos helyéhez, a gyomrom görcsbe rándult. A takarók ott hevertek a földön, de Victor nem mozdult. A tengerészkék gyapjúkabát – az a kabát, amit tőlem kapott, és aminek még mindig „otthon illata volt” – a vállára terítve feküdt, de a teste veszélyesen csendes volt.
– Victor! – kiáltottam fel, és a térdeimre rogytam mellette.
Damien azonnal előrelépett, a kezét az idős férfi nyakára tette, hogy pulzust mérjen. A levegő megfagyott közöttünk. Egy pillanatra azt hittem, elkéstünk – hogy a tizenöt évnyi magány és a hideg téli éjszakák végül legyőzték azt az embert, aki csak egy utolsó levelet akart küldeni a fiának.
De aztán Victor szemhéja megrezzent.
Egy gyenge, rekedt köhögés hagyta el a ajkait, és a fátyolos, öreg szemei lassan felnéztek ránk.
– Kislány… – suttogta Victor, a hangja alig volt hallható a szélben. Aztán a tekintete átsiklott rajtam, és Damienre esett.
A fiatalabb Ashford megdermedt. A szeme megtelt könnyel, de nem szólt semmit. Csak lassan letérdelt a fagyos földre, egészen az apja mellé, és a saját kabátját – a finom kasmírt – levetve Victor vállára terítette a kék gyapjú mellé.
– Apa… – mondta Damien, és a hangja elcsuklott, miközben az ujjai finoman megérintették Victor idős, remegő kezét. – Itt vagyok. Sajnálom. Sajnálom, hogy tizenöt év telt el.
