– A papírok, amiket te hamisítottál? Vagy a zálogházi blokk, amit a volt szolgálónk nevére írattál, hogy elrejtsd a saját sikkasztásodat és a családom szétszakítását? – Damien egy lépést tett felé. – Már hívtam a rendőrséget és a könyvvizsgálókat, Odette. Át fogják nézni a kastély minden egyes fiókját. Minden számlát, minden levelet.
Odette kétségbeesetten kapkodta a levegőt.
– Te nem teheted ezt velem! Én vagyok a családod! Én tartottam össze ezt a birodalmat, amíg te a cég ügyeivel meg a hobbijaiddal törődtél!
– Te soha nem voltál a családom – mondta Damien csendesen, de olyan határozottan, hogy Odette-nek elállt a lélegze. – Te csak egy parazita voltál, aki a mi fájdalmunkból élt.
Epilógus: A híd felett
Három héttel az eset után az Ashford-kastély csendesebb volt, de sokkal melegebb.
A könyvtárszobában Victor a tűzhely mellett ült egy kényelmes bőrfotelben, egy vastag kötött pulóverben, amit én hoztam neki. Az arcáról eltűnt a fagyos árnyék; a szemeiben ismét ott csillogott az a méltóság, ami egykor a saját otthonává tette ezt a helyet. Odette-et letartóztatták gazdasági csalás, okirat-hamisítás és személyiségi jogok megsértése miatt; a bíróság gyors és kíméletlen ítéletet hozott.
Én pedig… nos, én nem voltam többé egyszerű szolgálónő az Ashford-kastélyban.
Damien aznap délután a könyvtár ablakánál állt, miközben a kinti kertet néztük, ahol a hó lassan olvadozni kezdett a tavaszi napsütésben.
– Tudod – mondta Damien, miközben a kezébe vette a kávésbögréjét, és felém fordult –, még mindig adós vagyok neked egy válasszal.
– Milyen válasszal? – kérdeztem, és halványan elmosolyodtam.
– Azt kérdezted a leveskonyhában, hogy csak egy gazdag ember hobbija voltam-e. – Damien közelebb lépett, a tekintete pedig olyan meleg és őszinte volt, mint sohaelőtt. – Nem volt hobbi, Clara. Az első pillanattól kezdve, amikor megláttalak a híd alatt a kabátokkal, tudtam, hogy te vagy az a fény, ami hiányzott ebből a házból. És most, hogy apám visszatért… nos, nem szeretném, ha bárhová is elmennél innen.
