Ez jobban megérintette, mint bármilyen váda.
Anélkül, hogy bárkinek szólt volna, elvette az autójának kulcsait, és utána ment.
Követte őt egy buszhoz, amely elhagyta Madrid fényes sugárutcáit, és belépett egy déli negyedbe, amit Álvaro alig ismert. Egy megállónál Carmen lement néhány percre, hogy kenyeret és gyümölcsöt vigyen egy idős férfinak, aki egy fém redőny mellett aludt. Ezután folytatta a sor végét.
Álvaro messze parkolt, és gyalog folytatta útját.
Carmen átkelt egy sikátoron, és megérkezett egy régi házhoz, amelyet egyenetlen téglákból, fából és lemezből építettek. Amint kinyitotta az ajtót, egy tucat gyerek hangja tört ki örömtől.
“Megérkezett Carmen!”
Álvaro egy repedéshez közeledett a falon.
Gyerekeket látott takarókon ülni, egy tinédzser lányt, aki tányérokat osztott, egy nagyon sápadt kisfiút, akinek egyik keze a mellkasán volt, és a háttérben egy idős vak nő egy keskeny ágyban.
Ekkor az öregasszony meghallotta Carmen lépteit, és törött hangon kérdezte:
“Álmodtál már megint róla?” A gyerekemmel, akinek a szemöldöke megjelölt?
Álvaro abbahagyta a lélegzést.
Mert csecsemő óta volt egy kis hege a bal szemöldöke felett.
2. RÉSZ
Álvaro tovább nézett a repedésen keresztül. Carmen 14 gyermek között osztotta ki a kenyeret, míg Lucía, egy 16 éves lány, segített a kicsiknek. A sápadt fiút Matthew-nak hívták. Szívbetegsége volt, és azon az éjszakán alig tudott fél joghurtot befejezni.
Az öreg vak asszony, Doña Elvira, megfogta Carmen kezét.
“Ha valaha megtalálod a gyermekemet, mondd meg neki, hogy soha nem hagytam el. Nagyon fiatalon vitték el. Egy gazdag család ígérte, hogy jobb életet ad neki.
Álvaro éles csapást érzett a mellkasán.
Hátralépett, egy bátydobozra lépett, és a zaj elárulta.
Carmen egy gyertyával nyitotta ki az ajtót.
“Követtél engem?”
Nem volt félelem a hangjában, csak csalódás.
“Először tolvajnak nevezett. Most már kémkedni is ezen?
Álvaro lehajtotta a tekintetét.
“Azért jöttem, mert nem értettem. Most szégyellem, hogy ilyen későn értettem meg.
