Hátulról Doña Elvira elfordította az arcát.
“Engedd be, hogy bejöjjön.”
Álvaro letérdelt mellé. Az öreg asszony megkérte, hogy szóljon, majd kinyújtotta a kezét, és végigsimított az arcán, míg meg nem állt a sebhelyen.
Az ujjai remegni kezdtek.
“Két éves korban estél le. A kötényemmel tisztítottam a sebed.
Álvaro elsápadt.
Aztán egy régi altatódalt dúdolt.
Ismerte ezt a dallamot.
Egész életében hallotta az álmaiban.
“Maxito,” suttogta Doña Elvira könnyek között. Hazajöttél.
És Carmen, mögötte, felfedte a lehetetlent:
“Azért mentem dolgozni nála, mert évek óta kerestem.
3. RÉSZ
Álvaro úgy nézett Carmenre, mintha épp most fedezte volna fel, hogy a nő, aki négy évig takarította a házát, egy olyan történetben élt, amire ő még csak nem is gyanított.
Carmen leült elé, és elmondta neki az igazat anélkül, hogy túlozta volna.
A szüleit sem ismerte. Már csak 5 éves korában érkezett abba a házba, miután több ideiglenes erőforráson ment keresztül, és kihagyták egy nevelőcsaládból, amely végül nem tudott gondoskodni róla. Doña Elvirának nem volt pénze, nem volt címe, és nem volt elismert intézménye. Csak egy régi háza, egy kis konyhája volt, és az a szokása, hogy nem csukja be az ajtót egyetlen éhes gyerek előtt.
Ott Carmen tanult olvasni, varrni, főzni, és mindenekelőtt megosztani még akkor is, ha nem volt elég.
Gyermekkorában több százszor hallott egy történetet. Előtte volt egy másik gyerek. Egy kisfiú, akit Doña Elvira Maxitónak hívott. Majdnem csecsemőként tűnt, és ő nevelte fel korai éveiben. Később egy gazdag pár sikeresen elintézte. Megígérték neki, hogy tanul, utazni fog, és soha többé nem lesz szüksége.
Idővel abbahagyták a hírküldést.
Doña Elvira elvesztette a gyereket a gyerekről, de soha nem hagyta abba a beszélgetést róla.
“Három dolgot tudtam,” magyarázta Carmen. Hogy heg van a bal szemöldökén, hogy gyerekként azzal a dadussal feküdt le, és hogy a család, aki elvitte, a Montenegro vezetéknevéhez kötött.
