Evan hátratántorodott, mintha gyomorszájon verték volna. Én azonban nem álltam meg.
– Miközben te a címlapokon mosolyogtál, golfozni jártál a befektetőkkel, és Vanessával… “túlóráztál” – a tekintetem egy pillanatra a nőre villant, aki összerezzent –, csendben adtad el a saját részvényeidet, hogy finanszírozd a luxuséletmódodat. Azt hitted, strómanok és fantomcégek veszik meg őket. Nem vetted észre, hogy minden szál hozzám vezet. Én vettem meg a céget, Evan. A saját pénzedből, a saját ostobaságodból építettem fel az utat a bukásodhoz.
– Te kurva! – Evan elvesztette az uralmát. Elindult felém, az öklei összeszorultak.
A két biztonsági őr, akik korábban mozdulatlanok maradtak a parancsára, most azonnal elébe léptek. Az egyikük határozottan a mellkasára tette a kezét, megállítva őt.
– Nyugodjon meg, Mr. Pierce, vagy ki kell vezetnünk! – mondta az őr, de a hangsúlya megváltozott. Már nem a főnöküknek szólt. Egy betolakodónak.
Az igazgatótanács tagjai – tizenkét idősödő férfi és nő, akik éveken át hitték, hogy Evan a zseni – némán figyelték a jelenetet. Sokan közülük tudták, hogy én végeztem a valódi munkát. Én hoztam tető alá a fúziókat, én minimalizáltam a veszteségeket. Most pedig látták, ahogy a király meztelenné válik előttük.
Gördültem egy kicsit előre a székemmel. A kerekek halk surrogása volt az egyetlen zaj a teremben.
– Evan Pierce, mint a Pierce Dynamics többségi tulajdonosa, azonnali hatállyal felmentem önt a vezérigazgatói tisztségéből. Az igazgatótanács meg fogja szavazni – pillantottam a tagokra, akik szinte egyszerre bólintottak –, mert tudják, hogy az elmúlt egy évben a cég a te inkompetenciád miatt a csőd szélére sodródott, és az én tőkeinjekcióm mentette meg.
– Ezt nem teheted! Ez az én nevem! Ez az én cégem! – Evan hangja megtört, már nem volt benne düh, csak kétségbeesés.
