Igaza volt. Esténként, amikor egyedül voltam a hatalmas, új penthouse lakásomban, távol a régi háztól, amiben Evannal éltem, sokszor csak ültem a sötétben. A kerekesszék motorjának halk zúgása volt az egyetlen társaságom. Ilyenkor eszembe jutott a baleset éjszakája. A fém csikorgása, az eső hidege, és a vér íze a számban. És utána Evan tekintete a kórházban. Az az undor.
Nem tudok együtt élni egy nővel kerekesszékben.
Ezek a szavak lettek a mantrám. Nem a fájdalom elmélyítésére használtam őket, hanem üzemanyagként. Minden alkalommal, amikor a lábam remegett a korlátok között, Evan hangja csendült fel a fejemben, és én még egy lépést tettem. Nem érte. Nem azért, hogy bebizonyítsam neki. Hanem magamért.
4. Fejezet: A kártyavár összeomlása
Fél évvel a hatalomátvétel után Evan élete egy szabadon eső kőhöz hasonlított.
Miután a belső ellenőrzés dokumentumai a hatóságokhoz kerültek, a vagyona zárolás alá került. A luxusházunkat – amelyet a váláskor megkapott – a bank elárverezte, mivel a jelzálogot a Pierce Dynamics prémiumaiból fizette, amik már nem léteztek.
Vanessa, ahogy az várható volt, nem volt az a fajta nő, aki kitart egy bukott ember mellett. Ahogy a számlák befagytak és a magánrepülőgép-utakat felváltották az ügyvédi találkozók, Vanessa egy reggel egyszerűen összepakolt és elhagyta őt. Pár héttel később hallottam, hogy egy másik tech-vezérigazgató “asszisztense” lett a Szilícium-völgyben.
Egy novemberi késő délutánon a titkárnőm, Sarah, kopogtatott az irodám ajtaján.
– Ms. Pierce, elnézést a zavarásért. Van egy hívása.
– Ki az, Sarah? – kérdeztem, miközben egy negyedéves jelentést írtam alá.
– Azt mondta, a neve Evan.
A toll megállt a kezemben. Hat hónapja nem beszéltem vele. Az ügyvédeink kommunikáltak egymással.
– Kapcsolja be.
