A csendes eladás
A vonal túlsó végén az ingatlanügynök, Mr. Vance hangja teljesen professzionális volt, de a háttérben hallatszó sikoltozásból tudtam: a bomba felrobbant.

– Elnézést, Mr. Vance – mondtam nyugodtan, miközben az egyszobás lakásom csendes erkélyén ültem, és a gőzölgő kávémat kortyolgattam. – A nővérem vette fel a telefont?

– Igen… vagyis feltételezem, hogy ő volt az – válaszolta az ügynök kissé zavartan. – Amikor közöltem vele, hogy az új vevő felmérője és a statikus holnap reggel kilenckor érkezik, hogy felbecsüljék az ingatlant a végleges adásvételi szerződés aláírása előtt, a hölgy elkezdett velem kiabálni. Azt hajtogatta, hogy ez az ő háza, senki sem léphet be, és hogy feljelenti a cégünket. Magának kellett átvennie a telefont, de most hallom, ahogy a háttérben zokog és tör-zúz.

– Ne aggódjon, Mr. Vance – feleltem hűvös, kimért hangon. – Az ingatlan 100%-ban az én nevemen van. A tulajdoni lap tiszta. A holnapi szemlére a rendőrség és az ügyvédem, Mr. Miller is velem tart, hogy biztosítsuk a zavartalan bejutást. A vevő nyugodtan jöhet.

Amint letettem a telefont, a kijelzőm azonnal kigyulladt. Britt hívott.

Az elmúlt tizenhat napban – amióta a kéthetes üzleti utamról hazaérve a lezárt ajtó és a teraszon egymásra halmozott hat műanyag doboz fogadott – egyetlen hívására sem válaszoltam. Hagytam, hogy a közösségi médiában büszkélkedjen a „saját otthonával”, miközben átalakította a hálószobámat a saját nappalijává. Hagytam, hogy elhitesse a világgal és a családdal, hogy én voltam a „drámázó”, aki szó nélkül elment.

Most azonban eljött az idő. Megnyomtam a zöld gombot.

– KIK EZEREK?! MIT TETTÉL, TE MENTÁLISAN BETEG DÉMON?! – üvöltötte Britt a telefonba olyan hangerővel, hogy el kellett tartanom a készüléket a fülemtől. – EGY INGATLANÜGYNÖK HÍVOTT! AZT MONDTA, ELADTAD A HÁZAT! UGYE EZ CSAK EGY BARMÓ TRÉFA?!

A háttérben Colby dühös kiabálása is hallatszott.