– Igen, anya? – mondtam nyugodtan.
– Fiam… mi folyik ott?! – kérdezte anyám idegesen a vonal másik végén. – Britt most hívott sírva! Azt mondja, eladtad a családi fészket?! Hogy tehetsz ilyet a nővéreddel? Hol fognak lakni?!
– Anya – mondtam, s a hangomból olyan elszántság áradt, amit anyám még sosem hallott tőlem. – Három évvel ezelőtt, amikor ti az idősek otthonába költöztetek, én fizettem ki a ház teljes adósságát. Az én pénzem volt. A ház az én tulajdonom. Megengedtem nekik, hogy ott lakjanak ingyen, csupán annyit kérve, hogy az én szobám maradjon meg, ha hazatérek a munkámból.
Elhallgattam egy pillanatra, majd folytattam:
– Kéthetes üzleti út után értem haza. Britt lecserélte a zárakat. A holmijaimat – beleértve a gyerekkori emlékeimet is – hat műanyag dobozba tömte, és kitette a fagyos teraszra. Egy levelet hagyott, amelyben közölte, hogy keressek másik lakást, mert ez már az ő otthonuk Colbyval. Amikor felhívtalak téged múlt héten, te azt mondtad, nem kellene drámáznom, és fogadjam el, hogy Britték családot alapítanak.
Anyám elhallgatott. A vonal túlsó végén csak a légzése hallatszott.
– Nem csináltam drámát, anya – fejeztem be csendesen. – Nem hívtam rájuk a rendőrséget aznap night. Nem kiabáltam. Megfogadtam a tanácsukat: kerestem másik helyet. És mivel a házra már nincs szükségem, eladtam. A döntésem végleges.
– De… de fiam… – dadogta anyám megtörten.
– Britt és Colby felnőtt emberek – mondtam. – Három évig lakhattak ingyen egy gyönyörű családi házban. Ha ennyi idő alatt nem tudtak félretenni annyi pénzt, hogy kauciót fizessenek egy albérletre, az az ő felelőtlenségük, nem az enyém. Ne hívj többet ebben az ügyben.
Visszaadtam a telefont Brittnek, aki tátott szájjal, sokkhatás alatt állt.
A következő 72 óra maga volt a teljes káosz Britt és Colby számára. Mivel nem volt megtakarításuk – hiszen az összes pénzüket drága bútorokra, utazásokra és a ház engedély nélküli felújítására költötték –, kénytelenek voltak kétségbeesetten költöztetőautót bérelni és egy raktárhelyiséget fizetni.
