Egyetlen rokon sem volt hajlandó befogadni őket, miután Mr. Miller hivatalos levelet küldött az egész családnak, csatolva a képernyőképeket Britt pökhendi posztjairól, a kidobott műanyag dobozokról és a zárcsere dokumentációjáról. A családi igazság fényre derült: mindenki megértette, hogy nem én voltam az elnyomó, hanem Britt volt az, aki kapzsi módon el akarta bitorolni a tulajdonomat.
A harmadik nap délutánján ott álltam a kiürített, csendes ház előtt. Az adásvételi szerződés lezárult, a vételár teljes egésze – egy tekintélyes, hatjegyű dollárösszeg – már ott pihent a bankszámlámon.
Britt és Colby az utolsó dobozokat pakolták be egy bérelt kisteherautóba. Britt szemei vörösek voltak a sírástól, Colby pedig elfordította a fejét, amikor elsétáltam mellettük.
– Remélem, boldog vagy – sziszegte Britt, ahogy elment mellettem a kisteherautó ajtajához lépve. – Tönkretetted az életünket.
Megálltam, s utoljára néztem a nővéremre.
– Nem én tettelek tönkre, Britt – válaszoltam nyugodtan. – A saját önzésed és a tiszteletlenséged tette ezt. Azt hitted, a kedvességem gyengeség. Azt hitted, bármit megtehetsz velem, mert családtagok vagyunk. Megtanultad a leckét: a tulajdonjog nem érzelem kérdése, a tiszteletet pedig meg kell adni ahhoz, hogy visszakapd.
Odaléptem a kerítéshez, ahol a vevő képviselője már várt a kulcsokért. Átadtam a nehéz karikát.
– Minden a maguké – mondtam az ügynöknek.
Beszálltam a saját autómba, és beindítottam a motort. A visszapillantó tükörben láttam, ahogy Britt és Colby a bérelt teherautó mellett állva nézik, ahogy a munkások elkezdik felszerelni az új tulajdonos riasztórendszerét.
Elmosolyodtam. Elhajtottam a saját, csendes, meleg egyszobás lakásomba, tudva, hogy az életemben végre teljesen tiszta lapot nyitottam. A zárak működtek, a számlám tele volt, s a nyugalmamat többé senki sem vehette el tőlem.
