A tárgyalóteremben hirtelen olyan csend lett, hogy szinte hallani lehetett a falióra másodpercmutatójának kattogását. A feszültség szinte tapintható volt a levegőben. Richard Cole arca hirtelen elveszítette a magabiztos, hűvös színét; a szemei tágra nyíltak, miközben tekintete a kezemen lévő mappa és Arthur Bennett ősz feje között cikázott.
– Ismered őt, Arthur? – kérdezte Richard, és a hangjában felbuktató döbbenet keveredett a hirtelen feltámadó aggodalommal.
Arthur Bennett nem válaszolt azonnal. Megállt az asztal mellett, lassan letette az önéletrajzomat a papírhalom tetejére, majd a zsebébe csúsztatta a kezét. A tekintete nyugodt volt, mégis olyan átható, hogy Richard akaratlanul is hátrább lépett egy fél tucat centimétert.
– Nem ismertem a nevét, Richard, amikor megállt az út szélén – mondta Arthur mély, nyugodt hangon, amely betöltötte a teret. – De azt pontosan tudtam, hogy egy olyan ember, aki képes letérdelni egy rozsdás motorház elé egy zuhogó esőben vagy a perzselő napon, miközben minden más autós csak elhajt mellette, mert fél, hogy elkéik valahová… az olyan ember, akiben van tartás. Olyan jellem, amit nem lehet betanítani egyetlen egyetemen sem.
Evan Bennett, a fiatalabb férfi, elismerően pillantott rám, majd a nagybátyjára nézett.
– Szóval ő az… a sofér az autópályáról? – kérdezte halkan.
– Ő – bólintott Arthur. – És miközben te itt, Richard, a huszonegy perces késésen lovagoltál, és egy papírlap alapján ítélkeztél valaki felett, ez a fiatal nő nemcsak hogy megoldotta a saját válsághelyzetét az út szélén, hanem most, húsz perc alatt, pontosabban átlátta a cégünk logisztikai bukását, mint te az elmúlt hat hónapban.
Richard arcán átszaladt a sértődés és a düh árnyéka.
– Arthur, a protokoll az protokoll! Ha valaki nem képes pontosan érkezni egy interjúra, hogyan bízhatnánk meg benne egy krízishelyzetben? A szabályok azért vannak…
