“Huszonegy perc késés. Az interjú véget ért,” mondta Richard Cole, miközben visszaadta az önéletrajzomat. Nem volt hajlandó hallani az idősebb férfiról, akinek Mercedesét megálltam, hogy megjavítsam az autópályán. Kevesebb mint 300 dollárom volt, és a bérleti díjam tizenkét nap múlva esedékes. Aztán a Bennett Industries hívott. Valaki kérte az önéletrajzomat, és nem Richard volt az.

Daniel a konyhaasztalnál ült, a fizika könyvei és a füzetei között, de amint meghallotta, hogy nyílik az ajtó, felkapta a fejét. Az arcán ott ült az a szokásos, óvatos aggodalom, amit az elmúlt hónapokban sajnos túl jól megismertem – az a tekintet, amivel egy tizenéves próbálja felmérni, hogy ma este vajon kell-e aggódnunk a villanyszámla miatt.

– Hazaértem – mondtam, és letáskáztam a holmimat a kis előszobai padra.
– És… hogy ment? – kérdezte Daniel, és a hangja kissé elcsuklott. – Tudom, hogy Richard tegnap azt mondta…
– Richard már nem tényező, Dani – vágtam rá, és nem tudtam megállni, hogy el ne mosolyodjak.

Daniel hitetlenkedve nézett rám.
– Micsoda? Hogyhogy? Elküldtek?
– Engem nem. De történt valami hihetetlen dolog. Emlékszel az idős úrra, akinél megálltam tegnap az autópályán a lerobbant Mercedesszel?
Daniel szeme kerekre nyílt.
– Az az öregúr, aki miatt késtél? Csak nem…
– De igen. Ő Arthur Bennett. A Bennett Industries alapítójának a testvére. És ő volt ott a tárgyalóban, amikor megvizsgáltam a cég logisztikai hibáit.

Daniel felpattant a székről, a füzetei szétcsúsztak az asztalon, de ezzel most senki sem törődött.
– Ne viccelj! Ez komoly? Kapkodtad a levegőt, ugye? Biztosan összevesztetek!
– Nem vesztettük össze – mondtam, miközben odaléptem hozzá, és átöleltem a vállát. – Megkaptam az állást. Nem is akármilyet: Műveleti és Logisztikai Koordinációs Osztályvezető-helyettes lettem. És a fizetés… Dani, a fizetés olyan magas, hogy nemcsak a bérleti díjat tudjuk kifizetni, hanem holnap reggel elmegyünk, és megvesszük az összes szükséges tankönyvet meg egy új laptopot a tanulmányaidhoz. Nincs többé aggódás.

Daniel egy pillanatig némán állt, mintha feldolgozná a hallottakat. Aztán a szeme megtelt könnyel, de ezúttal a tiszta öröm könnyeivel voltak. Átfogta a derekamat, és szorosan belefúrta a arcát a kabátomba.
– Apa büszke lenne rád – suttogta a vállamnak feszülve.
– Tudom – mondtam, miközben az ablakon át a fákra pillantottam, ahol a sötétedő égbolton lassan feljöttek az első csillagok. – Apa biztosan azt mondaná, hogy egyetlen csavarkulcs sem ment kárba.