“Huszonegy perc késés. Az interjú véget ért,” mondta Richard Cole, miközben visszaadta az önéletrajzomat. Nem volt hajlandó hallani az idősebb férfiról, akinek Mercedesét megálltam, hogy megjavítsam az autópályán. Kevesebb mint 300 dollárom volt, és a bérleti díjam tizenkét nap múlva esedékes. Aztán a Bennett Industries hívott. Valaki kérte az önéletrajzomat, és nem Richard volt az.

– Magányosnak tűnsz itt a sarokban, Anna – mondta, miközben megállt mellettem a korlátnál.
– Dehogy, Arthur – feleltem mosolyogva. – Csak gondolkodom. Ha nem robban le az autód azon a reggelen… valószínűleg még mindig a számlákat számolgatnám a konyhaasztalnál, és azon aggódnék, miből fizetjük ki a bérleti díjat.

Arthur elnevette magát – egy meleg, mély nevetés volt ez.
– Hát, kedvesem, a Mercedeseknek megvan a maguk akarata. Az enyém pontosan tudta, hol kell megállnia. És különben is… nem az autó robbant le. Egyszerűen csak lemerült az akkumulátor, mert én is elfelejtettem valami fontosat: időnként megállni és körülnézni.

A férfi a poharát a enyhén az enyémhez koccintotta.
– Boldog évfordulót a cégcsaládunkban, Anna. És ne feledd: a legjobb dolgok akkor történnek az ember életében, amikor nem a menetrendet nézi, hanem az utat magát.

– Nem felejtem el, Arthur – mondtam, miközben belekortyoltam az italomba, és a messzi északi éjszakába néztem, ahol a csillagok ugyanolyan fényesen ragyogtak, mint azon a bizonyos reggelen, amikor minden megváltozott.