A délutáni órákban hozzám került a teljes múlt heti szállítmányi és panaszkezelési dosszié. Arthur igazat adott: a probléma nem az alkalmazottak lustaságában rejlett, hanem abban, hogy a péntek délutáni lezárások és a hétfő reggeli műszakváltások között óriási kommunikációs űr tátongott. Senki sem írta le, hogy melyik szállítmány akadt el a hóban Duluth felé, vagy melyik ügyfél jelezte előre a módosítást. A hétfői csapat pedig vakon próbálta foltozni a lyukakat ahelyett, hogy az új megrendelésekkel foglalkozott volna.
Hozzákezdtem egy új, egyszerű ellenőrző- és átadási protokoll kidolgozásához. Egy olyan rendszerhez, amelyet egy egyszerű műhelyben is használnának: nincs bonyolult bürokrácia, csak egy világos, jól látható digitális tábla és egy huszonperces péntek délutáni záróegyeztetés, ahol mindenki tisztázza a nyitott kérdéseket.
Amikor közeledett a munkaidő vége, Evan betért az irodámba egy iratköteggel.
– Hogy haladsz? Nem akarlak túlterhelni mindjárt az első napon.
– Sehogy sem terhelsz túl, Evan – feleltem, miközben kimentettem a dokumentumot a képernyőre. – Összeállítottam az új hétvégi átadási protokollt. Három pontból áll. Ha ezt bevezetjük, a panaszok legalább hetven százaléka megszűnik hétfő délig.
Evan átfutotta a papírt, amit odaadtam neki. Ahogy olvasta, a szemöldöke előbb feljebb szaladt, majd az arca kiszélesedett egy elégedett mosolyban.
– Ez… hihetetlenül egyszerű. Miért nem gondolt senki erre eddig?
– Mert túl bonyolultan akarták megoldani – feleltem. – Amikor egy rendszer elromlik, a legtöbben új alkatrészeket akarnak venni ahelyett, hogy meghúznák azt az egyetlen laza csavart, ami az egészet mozgásban tartja.
Evan felnézett, elismerően bólintott, majd elmosolyodott.
– Azt hiszem, Arthur bácsi élete egyik legjobb döntését hozta ma reggel. Menj haza, ünnepeljétek meg a testvéreddel. Holnap pedig újult erővel folytatjuk.
Az este hűvös volt, de amikor kinyitottam a farmház ajtaját, a belső melegség valósággal átölelt.
