Richard levegő után kapkodott, az arca vörösre váltott, de nem mert vitatkozni a cég alapítójának testvérével. Egyetlen fojtott szitok nélkül fordult meg, és szinte kiviharzott a tárgyalóteremből, az ajtó hangtalanul csukódott be mögötte.
A teremben beállt csend most már nem a feszültségről szólt, hanem a megkönnyebbülésről.
Evan Bennett mély levegőt vett, és elmosolyodott.
– Nos… azt hiszem, hivatalosan is üdvözlöm a Bennett Industries-nél – mondta, és kinyújtotta a kezét felém. – A nevem Evan. És ha Arthur bácsi már eldöntötte a sorsodat, akkor valószínűleg nem is kérdezhetem meg, hogy elfogadod-e a Műveleti és Logisztikai Koordinációs Osztályvezető-helyettesi pozíciót. Mert ez a mai teljesítményed alapján nem egy sima belépő szintű állás volt, hanem egy mesterkurzus.
A szemembe szöktek a könnyek, de ezúttal nem a kétségbeeséstől. Felálltam, megfogtam Evan kezét, majd Arthursra néztem.
– Köszönöm – mondtam, és a hangom végre stabilan és tisztán csengett. – Nem fogom cserbenhagyni önöket.
Két órával később már a saját íróasztalomnál ültem – egy ideiglenes helyen, amíg ki nem alakítják az új irodámat a harmadik emeleten. A kezemben egy bögre forró feketekávé gőzölgött, amit a titkárság egyik kedves asszonya hozott be, miután hírét vette, hogy „az a lány, aki megmentette az elnök testvérének a napját”, mostantól a cég csapatát erősíti.
A szerződést átolvastam. A számok… a számok olyan magasságban mozogtak, amit eddig csak álmaimban mertem elképzelni. Nemcsak a bérleti díj tizenkét nap múlva esedékes összege volt benne biztonságban, hanem elegendő maradt ahhoz is, hogy Danielnek ne csak a tankönyveket vegyük meg, hanem talán egy új számítógépet is a tanulmányaihoz, és még a tartalékainkat is újra tudjuk építeni.
Amikor lezártam a laptopot, és felnéztem az ablakon át a városszínű délutáni égboltra, a tegnap reggeli fagyos bizonytalanság távoli emléknek tűnt. Mintha nem is ugyanaz az ember lennék, aki huszonegy perc késéssel, remegő kézzel állt Richard Cole előtt.
