Mark a karját a vállam mögé pihentette, hüvelykujjával gyengéden masszírozta a nyakam tövénél lévő feszítő csomót.
“Hozzak neked egy tányért a vágópultából?” kérdezte, hangja mély és megnyugtató volt.
“Csak víz,” suttogtam, miközben áthelyeztem a súlyomat, hogy enyhítsem a medencemet nehezítő nyomást. Ha most eszem, hiszem, hogy ez a baba teljesen kiüríti a gyomromat.
Mosolygott, miközben megcsókolta a halántékomat.
“Úgy csinálod, mint egy főnök. Még egy óra, aztán fejfájást színlelek, hogy hazavigyelek.
Becsuktam a szemem, élvezve ezt a rövid békés pillanatot.
Ez a béke pontosan három perccel később tört össze.
A nehéz tölgyfa ajtók kinyíltak a hallban, és a szoba hőmérséklete hirtelen leesett. Anyám, Evelyn, belépett egy ezüst ruhában, amely azonnali figyelmet követelt. Apám, Arthur, követte őt, már egy pohár skót viskót tartva, amit biztosan a recepciós bárból vett. És mellettük sántikálva állt a húgom, Chloe.
Chloe nem volt terhes. Chloe két héttel korábban jött ki egy rendkívül opcionális és hihetetlenül drága plasztikai műtétből — egy “anya-átalakulásról”, pedig még csak nem is volt anya. Hasplasztikán és zsírszuródáson esett át, amit teljes egészében apám finanszírozott. Léptesen lépett, görnyedve és túlzóan, manikűrt a dereka nyomós hüvelyre nyomva.
Itt jön a cirkusz, gondoltam, már elnyomva a mellkasommal.
A családomban nem csak eseményeken jártunk; Teljesen elmerültek. Ők a súlypontnak kellett, az áldozatok, a hősök vagy a dívák. Általában mindez egyszerre.
Evelyn azonnal észrevett. Nem integetett egyet. Nem mosolygott. Egyszerűen igazította a gyémántnyakláncát, és egyenesen a zunkunkhoz ment, Arthur és Chloe a sarkában.
“Nos,” mondta anyám, megállva a kanapé előtt.
A kerek hasamra homályos undorral és klinikai megfigyeléssel bámulta.
“Nagyon hatalmasnak tűnsz.
“Jó reggelt neked is, anya,” válaszoltam nyugodtan.
Arthur morgott üdvözlésképpen, szeme végigpásztázta a szobát, hogy kiderüljön, ki nézi őket. Chloe hosszú, színházi sóhajt engedett ki, és nehéznek dőlt a lépcső réz korlátjának.