Mark olyan erősen vetette magát mellém a földre, hogy meg kellett sérülnie a térdeit.
“Sarah! Sarah, nézz rám! Ne mozdulj!
A kezei hevesen remegtek, miközben fölöttem állt, félve megérinteni a gerincemet.
“Valaki hívja a 15-öt!” kiabált a döbbent tömegnek, amely elkezdett gyülekezni.
Próbáltam levegőt venni, de a gyomrom összeszorult. Erősen. Nem Braxton Hicks összehúzódásainak jóindulatú megkeményedése volt ez. Ez egy éles, kegyetlen, könyörtelen fájdalom volt.
Ekkor éreztem meg.
Hirtelen, meleg folyadék folyt át a selyem köpenyemön, és a hideg gránit padlóra ömlött. Erővel kinyitottam a szemem, és lenéztem. Nem csak tiszta amniotikus folyadék
volt ez. Élénk piros, artériás csíkokkal volt rajta.
Vér.
“Úristen,” csuklatott valaki a tömegből.
Felnéztem a fájdalom és könnyek fátyolán keresztül. Apám a lépcső tetején állt, a saját kezét bámulta, mintha valaki másé lenne. Chloe hátralépett, kezei a szája elé.
De anyám elsétált a lépcső széléhez. Felülről nézett rám, miközben fájdalomtól vergődtem a padlón vér- és folyadéktócsában. Az arcát nem torzította meg a rémület. Dühös felháborodásban megdermedt.
“Most boldog vagy?!” Evelyn kiáltotta, hangja visszhangzott a boltíves mennyezet alól. Csak azért játszod mindezt, hogy tönkretegyed a nagyapád bulit?! Állj fel, mutatod nekünk!
A nézők között egy közös kábulat csuklatott végig.
Mark felnézett rá, arca sápadt és torz volt a dühtől, ami annyira tiszta volt, hogy félelmetes volt.
“Ha a feleségem vagy gyermekem meghal,” szidta halálosan nyugodt hangon, “a saját kezeimmel öllek.”
Evelyn valóban hátralépett.
A következő néhány perc káoszba süllyedt. A biztonsági őrök kiabálnak. A távoli szirénák üvöltése közeledett. A hasamban egyre közelebb kerültek a fájdalom csúcsai. Kezet fogtam Mark kezével, körmeim belevájtak a bőrébe, imádkoztam egy Istenhez, akivel évek óta nem beszéltem.
Kérlek. Vigyél el. Törd el a hátam. De hagyd a babát. Kérlek.
A mentősök körülvettek. A tollfények fényes villanása. Félelmetes sürgősség hangjai.
— Hasi sérülés. A harmadik negyed vége. Vérzik.