“Hozd a kemény tervet. Most azonnal el kell mozdítanunk!
Bekötöttek. Minden apró rándulás a hordágyból fájdalmas hullámokat küldött végig a medencémben. Kivittek a csillogó country clubból, a tágabb családom rémült arcai előtt, a fehér orchideák előtt, és a mentő hideg, kopár hasába dobtak.
Mark felment velem, arca sápadt volt, és a kezemet az arcán tartotta. Sírt. Sosem láttam a férjemet sírni, még akkor sem, amikor az orvos azt mondta, hogy a negyedik IVF ciklusunk megbukott.
“Minden rendben lesz,” ismételte újra és újra, még ha úgy tűnt, próbálja magát meggyőzni. Megoldjuk.
A sellőA város éjszakai utcáin sikított.
Mire elértük a kórház sürgősségi részlegét, a látásom kezdett elmosódott a szélein a vérveszteségtől. Egy csapat trauma ápolóból és egy szülészorvosból rohant a hordágyon a fluoreszkáló folyosón.
Kivágták a selyemruhám maradványait. Monitorokat állítottak fel a mellkasomra, és ultrahang szondát helyeztek a hasamra.
A hideg fagy megütötte a bőrömet. Az orvos a monitorra meredt, arca megfejthetetlen maszkká változott.
A szoba halálosan nyugodt volt. Az egyetlen hang a saját rángatott légzésem volt.
Nem volt ritmikus ütem, nem töltötte be a teret.
A fekete-fehér képernyőre bámultam, képtelen voltam megfejteni az árnyékokat.
“Hol van?” Zokogtam, pánik kakarta a torkomat. Hol van a szív?
Az orvos erősebben nyomta a szondát a zúzódásokkal teli testembe, a homlokom mélyen ráncolódott.
“Lassulásom van!” A szülészorvos hirtelen mondta, hangja pengeként vágta át a pánikot. A pulzus gyorsan leesik. Súlyos méhlepény leesése van. Készítsetek elő egy műtőt azonnal. Mi egy sürgősségi császármetszést csinálunk.
Minden egy rémisztő mozdulatok forgatagában gyorsult.
A papírokat Mark elé csúsztatták. Egy aneszteziológus jelent meg a fejemhez, hideg, vegyi anyagot injekcskendezett a csepegésembe.
“Szeretlek,” mondta Mark, hangja elcsuklott, miközben egy nővér fizikailag eltaszította, hogy az ágyamat a műtőbe vigyék. Szeretlek, Sarah. Csak itt vagyok.