Nem ütött meg. Hatalmas, nehéz kezével megragadta a selyem kismamaruhám anyagát, pont vállmagasságig. Nem csak lőtt; Éles csapást mért, minden dühös férfi erőszakkal együtt, aki vak engedelmességhez szokott.
A gesztus erőszakossága feldobott és oldalra rántott.
A súlypontom, amit már a baba már veszélyesen módosított, teljesen megváltozott. Éreztem, ahogy mezítelen lábam csúszik a polírozott márványpadlón. Mark kiáltotta a nevem, keze rácsapott, hogy elkapjon, de ujjai csak a derekamat érintették.
Hátrafordultam, karjaim kétségbeesetten lengettek a levegőben.
Közvetlenül mögöttem voltak a gránit lépcsők.
Emlékszem arra a szörnyű súlytalanság érzésére. Emlékszem Chloe pánikra és hirtelen felismerésére.
Aztán a világ kővé vált.
A sokk heves lélegzetvételben kifújta a levegőt a tüdőmből.
Az alsó hátam nekicsapódott az első gránit lépcső éles szélének, egy undorító repedés visszhangzott a saját koponyámban. A testem nem állt meg itt. Hátrafordultam, csúsztam és eltaláltam a következő két lépést, a csípőm viselte a nehéz, büntető kőbe ütközést.
Megálltam a kis lépcsőn, lihegve, mint egy haldokló hal.
Egy rémisztő pillanatra egyáltalán nem hallatszott. A bálteremben játszó jazzzenekar több ezer kilométerre tűnt. Csak egy őrjöngő, magas hangú fütyülést hallottam.a saját fülemben.
Aztán jött a fájdalom. Nem egyszerű lüktetés volt
. Ez egy ragyogó, vakítóan fehér robbanás volt, amely a gerincemből sugárzott, és úgy borította be a hasamat, mint egy tűzketrec. Oldalra gömbölyödtem, védve a kiemelkedő hasamat, egy ősi, zsikeres sikoly tört ki a torkomból.
A babám. Öt év erőfeszítés. Ó, Istenem, a babám.