A keddi hívás
Hétfőn egész nap a garázsomban dolgoztam. Szétszedtem egy régi fűnyírómotort, tisztítottam a dugattyúkat, és hagytam, hogy az olaj és a benzin szaga elnyomja a családi feszültséget. Senki nem keresett. Anya talán azt hitte, hogy ez is csak egy újabb „fiús hiszti”, Donnie pedig valószínűleg azt tervezte, hogyan fogja előadni a munkahelyén, hogy ő intézte el az új pozíciómat is.
Aztán elérkezett a kedd délelőtt.
Pontosan tíz óra előtt öt perccel parkoltam le a Marshfield Dairy adminisztrációs épülete előtt. Felvettem a legtisztább, legkevésbé olajos farmeremet és egy sima, kék inget – úgy, ahogy Ernie kérte.
Amikor beléptem az irodába, a levegő fojtogató volt. A falon lévő óra hangosan ketyegett. Ernie az íróasztala mögött ült, de nem volt egyedül. Swede ott ült a sarokban lévő faéken, a nehéz, kemény tenyerével a térdét támasztva. Az arca olyan volt, mint egy gránittömb a Wisconsin-i téli erdőben.
– Szia, Sam – mondta Ernie, és intett, hogy üljek le a műanyag székre. A hangja rekedt volt, a szeme alatti sötét karikák arról árulkodtak, hogy nem aludta át az éjszakát. – Örülök, hogy eljöttél.
– Itt vagyok, Ernie – mondtam, és megigazítottam a galléromat. – De mondom előre, a döntésemen nem változtat sem a pénz, sem a beosztás, ha a feltételek maradnak a régiek.
Ernie egy pillanatra Swede-re nézett. Az öreg gépész megrántotta a vállát, mintha azt mondaná: „Mondtam én neked.”
– Nem a régi feltételekkről van szó, Sam – sóhajtott Ernie, majd előhúzott egy papírlapot a fiókjából. – Tegnap este, miután beszéltünk telefonon, hívattam a biztonságiakat és a HR-t. Átnéztük a belépési kártyák adatait, a karbantartási logokat és a bónuszok kifizetési listáját az elmúlt három évre vonatkozóan.
Megmerevedtem a széken.
– Miért?
