– Nem, Sam – szólalt meg végre Swede a sarokból, és előrehajolt, a vastag, olajfoltos ujjait az asztalra támasztva. – Ő nem a testvéred volt a munkában. Ő egy parazita volt, aki a te véredből élt. Itt az ideje, hogy tiszták legyenek a lemezek.
A családi vacsora utórezgése
Három órával később már otthon voltam, de a telefonom nem bírta abbahagyni a rezgést.
Először anya hívott, zokogva. Azt mondta, Donnie betoppant a szülői házba, a fekete dohányzót bedobta a nappali közepére, és azt üvöltötte, hogy én tettem tönkre az életét. Azt hitte, hogy én mentem be Ernie-hez, hogy feljelentsem.
Aztán apám hívott. Ő nem zokogott; ő ordított. Azt mondta, hogy kitagad a családból, hogy egy áruló vagyok, aki a saját hús-vér testvérét tapossa sárba a pénzért és a megbecsülésért.
Nem vettem fel egyik hívást sem. Letettem a telefont az asztalra, letöröltem a képernyőt, majd kimentem a verandára.
A tavaszi szél fújt, és a szomszéd mezőkről a frissen szántott föld illata áramlott be. Tudtam, hogy ez a vihar nem fog egy nap alatt elcsitulni. Anyám talán még hónapokig fog sírni, apám pedig büszkeségből soha többé nem szól hozzám. Donnie pedig… Donnie talán soha nem fog rájönni, hogy a saját lusta keze ásta meg a sírját a gyárban.
De amikor rágondoltam a kedd reggeli találkozóra Ernie-vel és Swede-vel, és arra, hogy a második műszak vezető technikusaként – valódi, papíron is elismert vezetőként – holnap reggel beléphetek az ajtón anélkül, hogy bárki a fejemhez vágná: „Ez csak Sam miatt van”… nos, tudtam, hogy minden árat megért.
Késő délután, amikor a nap már lemenőben volt, egy ismeretlen szám csörgött a kinyomott telefonos listámról.
Haboztam egy pillanatig, majd felvettem.
– Halló? – mondtam.
– Sam? – egy női hang volt, a húgomé, Clara, akit ritkán hallottam beszélni a család többi tagjának a zsivaja mellett.
– Igen, Clara. Hallgatlak.
