Megálltam egy pillanatra, a kulcs a tenyeremben hűsölve. Nem volt benne büszkeség, nem volt benne az a hamis gőg, amivel Donnie szokta rázni a vállát a családi vacsorákon. Csak a tiszta acél súlya volt ott, amit magam kovácsoltam össze az évek során, darabról darabra, csavarról csavarra.
– Köszönöm, Swede – mondtam komolyan.
– Ne nekem köszönd, fiú – rázta meg a fejét az öreg. – Csak indítsd be a préseket. A cheddar nem vár meg senkit.
És ebben igaza volt. A gépek beindultak, a zúgás megtöltötte a teret, és a füst meg a fém szaga végre pontosan ott volt, ahová valóban tartozott.
