— Nem megyünk Viktorékhoz — mondta Stas halk, de sziklaszilárd hangon.
— Mi?! — Oksana tágra nyílt szemmel bámult rá, mint aki nem hisz a fülének. — Ugye csak viccelsz? Hónapok óta erre a két hétre várunk! Lefoglaltuk a szobákat, mindent megbeszéltünk! Miütött beléd?
— Nem mentem el a nagymamámhoz három éve, Oksana — mondta Stas, és a hangja megbicsaklott. — Három éve. Ma láttam egy öregasszonyt a bankautomatánál… És rájöttem, hogy nem tudom, a nagymamám él-e még egyáltalán rendesen. Nem tudom, van-e mit ennie. Nem tudom, tudja-e használni a pénzt, amit küldtem neki. Holnap reggel a faluba megyünk. Maria nagymamához.
Oksana arca elvörösödött a méregtől.
— Ez őrültség! Emiatt akarod tönkretenni a nyaralásunkat?! Egy rohadt falusi ház miatt, ahol még meleg víz sincs?! Hogy teheted ezt velem és Virával? Látni akarom a medencét! Megígérted!
— A lányomnak látnia kell a dédnagymamáját — válaszolta Stas, miközben felállt az asztaltól, és odalépett a kislányához, majd a karjába vette. — Vira, szeretnél találkozni azzal a nagymamával, aki a kiskutyákról és a rétekről mesélt neked a mesékben?
A kislány bólintott, tágra nyílt szemeivel az apjára nézett:
— Van ott igazi kiskutya, apa?
— Van, kicsim. És van ott a világ legfinomabb almás pitéje is.
Oksana dühtől lihegve csapta be a hálószoba ajtaját, de Stas tudta: nincs visszaút. A döntés megszületett.
A visszatérés a múltba
Másnap kora reggel az autó csöndben szelte a kilométereket. Oksana sértődötten bámult ki az ablakon, napszemüveg mögé rejtve a szemét, míg Vira a hátsó ülésen aludt. Ahogy elhagyták a főváros autópályáját, a táj lassan megváltozott. A magas üvegpalotákat és a modern benzinkutakat felváltották az aranyló búzatáblák, a kanyargós erdei utak és a régi, porladó kerítésű falvak.
A gépkocsi rugózása egyre keményebbé vált, ahogy a kátyús, zúzottköves útra értek. Dmytrivka falucska pont úgy nézett ki, mint Stas gyermekkorában: mintha megállt volna felette az idő.
