Amikor a kocsi megállt a kis, zöldre festett fakapu előtt, Stas szíve hevesen kalapált. A kertben a fű magasra nőtt, a régi almafa ágai roskadoztak a gyümölcstől. A házikó vakolata több helyen lepattogzott, a kéményből nem szállt fel füst.
Stas kiszállt az autóból. A csend szinte fojtogató volt, csak a kabócák ciripelése és a szél zúgása hallatszott.
— Itt akarunk tölteni két hetet? — kérdezte Oksana, miközben kiszállt, és fanyalogva nézett végig a sárgás kerítésen. — Stas, ez a hely omladozik.
Stas nem válaszolt. Odalépett a kapuhoz, lenyomta a kilincset, és besétált az udvarra.
A verandán, egy régi fapadon ült egy apró, törékeny alak. A fején virágos kendő volt, a kezei a kötényében pihentek. Amikor meghallotta a lépteket, lassan felemelte a fejét. A szemei homályosak voltak a hályogtól, de amint felismerte az érkezőt, a botja kicsúszott a kezéből, és földre koppant.
— Stasik?… — suttogta a nagymama rekedt, reszkető hangon. — Stasik, fiam… te vagy az?
Stas nem tudott megszólalni. Odarrohant a padhoz, térdre borult az idős asszony előtt, és a fejét a nagymama ölébe temette, pontosan úgy, ahogyan kisfiú korában tette, amikor megijedt valamitől.
— Én vagyok az, nagyi… Én vagyok az — zokogta Stas, és átkarolta a nagymama vékony, törékeny derekát. — Bocsáss meg nekem… Annyira sajnálom!
Maria nagymama kéremegve simogatta meg az unokája haját. Az ujjai kemények, bütykösek voltak a több évtizedes munkától, de a szorítása tele volt mérhetetlen szeretetve.
— Nem kell bocsánatot kérned, fiam… Tudtam, hogy sokat dolgozol. Tudtam, hogy nem érsz rá… De hát itt vagy. Eljöttél hozzám.
Az igazság a felszínre kerül
Miután a kezdeti megilletődöttség elmúlt, Stas bemutatta Virát és Oksanát. Maria nagymama szemei megteltek örömkönnyekkel, amikor meglátta a dédunokáját. Azonnal be akarta invitálni őket a házba, teát akart főzni, de ahogy beléptek a szobába, Stas szorítása megszorult a saját torkában.
