A házban hideg volt. A konyhaszekrényben szinte semmi sem volt: egy kevés száraz kenyér, egy félig üres zacskó tészta és némi teafű. A kis asztalon ott feküdt az a boríték, amit Stas küldött legutóbb. A bankkártya teljesen érintetlenül állt benne, mellette pedig egy halom kifizetetlen villanyszámla.
Stas odalépett az asztalhoz, és felvette a kártyát.
— Nagyi… miért nem használtad a kártyát? Pénz volt rajta. Sok pénz. Miért nem vetted meg a gyógyszereidet? Miért nem vettél ételt?
Maria nagymama zavartan sütötte le a szemét, és a köténye sarkát gyűrögette.
— Jaj, Stasik… Én nem értek az ilyen modern dolgokhoz. Egyszer elmentem a járási központba azzal a gépel… De a gép csipogott, és piros betűkkel kiírt valamit. Megijedtem, hogy elnyeli a kártyát, és a rendőrök elvisznek. Aztán nem mertem többször odamenni. A szomszéd Maruszja segített néha egy kis tejjel, én meg elvoltam a krumplival a kertből… Nem kell nekem már sok, fiam.
Stas odalépett a falhoz, és beleütött a vakolatba. A saját felelőtlensége, a saját vaksága fizikai fájdalmat okozott neki. A felesége felé fordult.
Oksana ott állt a szoba közepén. A csillogó, műkörmös kezével a táskáját szorította, de a tekintete megváltozott. Látta a csupasz falakat, a hideg szobát, az idős asszonyt, aki a dédunokáját ölelte, és látta a férje arcán a leírhatatlan fájdalmat. Az a felületes gőg, ami addig Oksanát jellemezte, lassan felengedett.
Oksana odalépett az asztalhoz, letette a prémium márkájú táskáját, megfogta Maria nagymama reszkető kezét, és halk, megszelídült hangon megszólalt:
— Mama… Nagyon éhes lehet. Elmegyünk a városház melletti szupermarketbe, és feltöltjük a kamrát. Stas, hozd a kocsikulcsot.
A két hét, ami mindent megváltoztatott
A következő két hét nem a luxusvilla medencéje melletti koktélozással telt. Nem voltak csillogó estélyek, sem divatos fotók a közösségi médiában.
De volt valami sokkal fontosabb: élet költözött a dmytrivkai kis házba.
