Aztán újra megcsörgött a telefonja.
Patricia.
Nézte.
Nem válaszolt.
Csörgött, amíg a hangpostát nem használta.
Tíz másodperccel később érkezett egy üzenet.
HÍVJ FEL.
Mark sóhajtott.
Megérintettem a karját.
“Elmondhatod neki.”
A nappaliban lévő költöztetődobozok halmára nézett.
“Nem.”
“Miért?”
“Mert ha most elmondom neki, a következő három hét tárgyalás lesz.”
Igaza volt.
Patricia sírna.
Az apósom az észhez fordulna.
Susan hívott.
Rebecca hívott.
Valaki megkérdezné, hogy valóban szükséges-e Denver.
Valaki megemlítené az orvosokat, a telet, a házat, a fürdőszoba felújítását, az ereszcsatornákat, az ünnepeket.
Ez a lépés valahogy a karrierdöntésből családi népszavazássá alakulna.
Mark túl sok évet töltött azzal, hogy azt hitte, mások kellemetlensége vétó a jövője felett.
Így hát hagyta a telefont ülni.
Aznap este vacsorán inkább az apja hívott.
válaszolta Mark.
“Szia, Apa.”
Nem hallottam a másik oldalt.
Mark hallgatott.
Az arckifejezése megváltozott.
“Nem, semmi baj nincs.”
Állj meg.
“Csak elfoglalt voltam.”
Még egy szünet.
“Nem. Nem vagyok mérges.”
Ez nem volt teljesen igaz.
De a harag nem volt az egész.
Aztán az apja hangja olyan hangos lett, hogy hallottam egy mondatot.
“Anyád szerint Claire valami dolgot csinál belőle.”
A villám félúton megállt a szám felé.
Mark szeme az enyémre emelkedett.
Vártam.
Nagyon halkan beszélt.
“Claire nem tett semmit.”
Az apja válaszolt.
Mark állkapcsa megfeszült.
“Nem. Apa. Állj.”
Még egy szünet.
“A feleségem nem készítette el a hagyatéki tervedet.”
Csend.
“Azt sem kényszerített, hogy végignézzek egy nyilvános bejelentést erről.”
Még több csend.
Aztán Mark kimondta azt a mondatot, ami megváltoztatta a beszélgetést.
“Azt mondtam, nem vagyok mérges a pénz miatt. Nem mondtam, hogy semmi változott.”
Az apja állítólag megkérdezte, mit jelent ez.
Mark újra a dobozokra nézett.
“Hamarosan megérteni fogod.”
Befejezte a hívást.
Egyikünk sem szólt pár másodpercig.
Végül azt mondtam: “Ez még baljósabb volt.”
Gyenge mosolyt villantott rám.
De a keze enyhén remegett, amikor felvette a vizet.
