A márványpadón szétterülő torta látványa olyan volt, mint egy hófehér rommező: a három emeletnyi finom vaníliakrém, az aprólékos kézimunkával formált pezsgőszínű cukorvirágok és a vékony aranyfüstlemezkék mind ott hevertek a hideg kövön, összefolyva a szétloccsant pezsgő sárgás habjával. Hetven ember lélegzete akadt el egyszerre a Miami belvárosára néző tetőterasz kristálycsillárjai alatt. A panorámaablakokon túl a nap épp lebukott az óceán mögé, bíbor és indigókék fénybe vonva a várost, de a teremben a levegő jéghideggé fagyott.
Janet még mindig a kezében tartotta a kristály kelyhet és a félig kiürült Dom Pérignon-os üveget. A kanárisárga selyemruhája – amit láthatóan azért választott, hogy minden tekintetet magára vonzzon – szinte világított a félhomályban. Nem látszott rajta sem megbánás, sem zavar. Csak az a jól ismert, fölényes, féloldalas vigyor terült el a tökéletesen sminkelt arcán, amit gyerekkora óta láttam rajta, valahányszor szándékosan összetörte mások játékait a kertünkben.
– Hoppá, bocsánat! – ismételte meg, a hangját szándékosan kislányosra, csengőre véve, mintha csak egy papírzsebkendőt ejtett volna le a szőnyegre. – Olyan szűk ez az asztal, Eleanor néni. Igazán nem kellett volna ilyen ormótlan díszt rendelni egy olyan embernek, aki már három éve nincs itt. Az élet megy tovább, nem igaz?
A fiam, Roger keze rászorult a csuklómra. Az ujjai görcsösen, reszketve kapaszkodtak a vékony bőrömbe.
– Anya, kérlek, ne tedd – suttogta a fülembe, a hangja rekedt volt a rettegéstől. – Ne csinálj jelenetet. Janet apja a legnagyobb befektetőnk a kikötői projektben. Ha most botrányt csinálsz, elbukom a finanszírozást. Kérlek, anya… csak nyeld le. William apa sem akarná, hogy tönkretedd a karrieremet egy marék tejszínhab miatt!
Lassan felé fordítottam a fejemet.
