Ránéztem Rogerre. A harmincnégy éves fiamra, akinek a mandulavágású szemében William tekintete élt, de akinek a gerincéből teljesen hiányzott William tartása. A férjem negyven éven át állt ki mellettem a viharokban; soha, egyetlen pillanatra sem engedte volna, hogy bárki – legyen az üzlettárs, barát vagy idegen – megalázzon engem egy nyilvános teremben. És most itt állt az egyetlen fiam, és a halott apja nevével zsarolt, hogy tűrjem el egy elkényeztetett, gátlástalan nő nyilvános arculcsapását.
– Egy marék tejszínhab miatt, Roger? – kérdeztem olyan halkan, hogy csak ő hallotta.
Roger nem nézett a szemembe. A tekintete a padlón heverő romokra tapadt, a sárga ruha szegélyére, a pezsgőfoltra.
Lassan lefejtettem a fiam ujjait a csuklómról. Nem rántottam el a kezem, csupán egyenként, határozott mozdulattal hajtottam vissza az ujjait, ahogyan egykor a makacs kisgyerek kezét bontottam ki a tiltott tárgyak körül. Roger karja tehetetlenül hullott az oldala mellé.
Nem a desszertasztalon heverő kristálytálért nyúltam, hogy Janet ruhájára borítsam. Nem a pezsgősüvegért nyúltam, hogy visszafizessem a sértést. A kezem elkerülte az evőeszközöket, és egyenesen a desszertasztal mögötti, sötét diófa tálalószekrény felé indult.
Janet halkan felnevetett, azt híve, hogy zavaromban egy szalvétát keresek, amivel elfedhetem a szégyenemet.
– Ugyan már, Eleanor néni, nem kell takarítani! Majd a személyzet felsöpri, ha végeztünk a koccintással. Roger, tölts még egy pohárral, és mondjunk végre egy igazi pohárköszöntőt a jövőre! A múltnak vége!
A kezem rácsukódott a diófa szekrény rejtett rekeszének sárgaréz gombjára. Kivettem belőle a vékony, sötétkék bársonymappát és a vezeték nélküli mikrofont, amelyet a rendezvényszervező készített ki a tervezett évfordulós beszédemhez.
Amikor megfordultam, Janet mosolya egy pillanatra megingott. A hetven vendég – Miamiban élő régi barátok, neves építészek, William egykori kollégái és a város legbefolyásosabb befektetői – mind mozdulatlanul vártak. Senki sem emelte fel a poharát. Senki sem mozdult.
