Pontosan azt tettem, ahogy utasításokat mondtam.
Bezártam a bejárati ajtót.
Aztán a hátul.
Ezután az étkezőben álltam, bámultam a virágokat, amelyek megérkeztek, amíg a férjem távol volt, várva a rendőrséget és Matthew-t.
De soha nem tette.
A legrosszabb rész egy órával később kezdődött.
Ekkorra már két egyenruhás rendőr már bent volt a házban. Az étkezőben álltak, és óvatos udvariassággal tanulmányozták a csokrot, amit az emberek használtak, amikor gyanították valaki, hogy valaki feleslegesen fél.
Az egyikük, Reed tiszt megkérdezte: “Azt mondta, a férje általában fehér rózsákat küld?”
“Igen,” válaszoltam. “Mindig fehér. Sosem sárga.”
“És jelenleg üzleti úton van?”
“Ezt mondta nekem.”
A fiatalabb tiszt a virágokra pillantott.
“Mrs. Claire, értem, miért zavaró ez, de a virágüzletek hibáznak. Előfordul.”
El akartam hinni neki.
Tényleg így voltam.
Aztán egy sötét szedán állt meg a ház előtt.
Néhány perccel később egy idősebb férfi lépett be a folyosóra. A hetvenes évei végén járt, ezüsthajjal, fáradt szemekkel, és olyan arccal volt, aki túl sokáig hordozta mások titkait.
“Hale nyomozó,” mutatkozott be.
A név valamit felébresztett bennem.
“Apám csak egy Hale-t ismert,” mondtam halkan.
A nyomozó egyenesen a szemembe nézett.
“Az apád Thomas nyomozó volt.”
Bólintottam, meglepődtem, milyen fájdalmas még mindig hallani apám nevét. Pályafutása nagy részét a gyilkossági osztályon töltötte. Halála előtt néha mesélt régi esetekről – nem a legrémisztőbb részletekről, de elég volt ahhoz, hogy megértsem: egyes nyomozások örökre az emberrel maradnak.
Hale nyomozó a rózsák felé sétált.
Eleinte az arckifejezése nyugodt maradt.
Aztán meglátta a három jelölt virágot.
Az arcáról elhalványult a színe.
“Honnan jöttek ezek?” kérdezte halkan.
“Már elmondtam a tiszteknek. Egy futár hozta őket egy virágboltból. Nincs kártya. Nincs feladó. Csak a nevem.”
A egyenruhás férfiak felé fordult.
“Biztosítsd a házat. Értesítsék az állomást.”
Reed tiszt kiegyenesedett.
“Uram?”
“Most.”
A térdeim meggyengültek.
“Tudod, mit jelent ez.”
