“Él” – mondta.
Felugrottam.
“Matthew?”
“Igen.”
Egy hang szökött ki belőlem – félig zokogás, félig ima.
Matthew két nappal később hazajött. Az arca zúzódásokkal teli, az egyik csuklója kötésbe volt csavarva, és bűntudat töltötte el a szemét.
Amint átlépte a küszöböt, odafutottam hozzá.
“Azt hittem, meghaltál,” zokogtam.
Olyan szorosan tartott, hogy nehezen kaptam levegőt.
“Sajnálom, Claire. Találtam apád jegyzeteit egy régi dobozban. Azt hittem, van időm utánanézni, mielőtt bárki megsérülne.”
“El kellett volna mondanod.”
“Tudom,” suttogta. “Féltem.”
“Magadnak?”
“Neked.”
Victort letartóztatták. A kabinjában talált bizonyítékok végül összekapcsolták őt a huszonkét évvel korábbi három eltűnéssel. Ennyi idő után három család kapott válaszokat, amiket majdnem abbahagytak a reményekből.
A csokor bizonyítékként a rendőrségnél maradt.
Soha többé nem akartam sárga rózsákat látni.
Néhány héttel később Matthew-val együtt ültünk a verandán, egy csendes esti ég alatt.
“Azok a virágok nem nekem voltak szánva,” mondtam.
Matthew összefonta az ujjait az enyémmel.
“Nem.”
“Neked szóltak.”
Bólintott, megbánás újra villant át az arcán.
Csak ekkor értettem meg végre az igazságot. A csokor nem romantikus gesztus volt. És nem fenyegetés volt, ami el akart pusztítani engem.
Annak az egyetlen embernek szánták, akitől a gyilkos igazán félt.
A férjem.
És valahogy, ennyi év után apámnak még mindig sikerült mindkettőnket hazahoznia.
De a valódi kérdés ez: ha valami furcsa érkezne az ajtadonhoz, miközben a leginkább megbízott személy messze van, figyelmen kívül hagynád a benned lévő nyugtalanságot – vagy kockáztatnád, hogy felfedezz egy igazságot, ami mindent megváltoztathat?
Ha tetszett ez a történet, itt van egy másik: minden reggel egy csokor jelent meg Nora lakása előtt, kártya és feladó neve nélkül. Eleinte azt hitte, véletlenül szállították. Aztán meglátta a szomszédot, aki a virágokat tartotta – azt a férfit, aki, amennyire tudta, jobban gyűlöli őt, mint bárki mást.
