Hirtelen összeállt a kirakós. Az a kezdeti “aggodalom” nem óvás volt; csupán a színjáték első felvonása. Jake pontosan tudta, mit csinál Richard. Sőt, talán ő maga hozta össze őket abban a kávézóban nyolc hónapja. A felhalmozott adósságai, a furcsa éjszakai telefonhívások, az a pillantás a repülőtéren – minden egyes darab a helyére került. Nem véletlenül adta el a lakását, nem véletlenül költözött a közelünkbe. Ő és Richard egy csapat voltak. Én meg csak egy kényelmes eszköz voltam a számukra: egy tiszta múltú, bízó nő, akinek a neve alatt át lehet csempészni a tiltott árut, és akinek a halála – vagy börtönbe vonulása – után milliókat lehet kaszálni.
– Hol vannak most? – kérdeztem, és a könnyeim végre áttörték a gátat, de nem a gyengeség, hanem a mérhetetlen düh miatt.
– Richardot és Jaket a terminál VIP várójában tartóztatták le, miközben arra vártak, hogy a feladott bőröndje átmenjen a vámellenőrzésen – felelte Martinez. – Két külön kihallgatószobában ülnek. De megvan a jogunk arra, hogy szembesítsük őket, ha ön is úgy akarja.
Felálltam. A fáradtság, a félelem és a kétségbeesés hirtelen köddé vált, átadva a helyét valami sokkal keményebbnek. Hozzá voltam szokva ahhoz, hogy egyedül küzdjek meg az élet nehézségeivel; könyveket írtam bonyolult bűntényekről és árulásokról, de soha nem gondoltam volna, hogy a saját életem lesz a legkegyetlenebb krimi.
– Igen – mondtam hűvösen, és a kézfejemmel letöröltem a könnyeket az arcomról. – Látni akarom őket. Mindkettőjüket.
A szembesítés
A szomszédos kihallgatószoba falát borító egyirányú tükör mögül néztem be a helyiségbe.
Jake ott ült az asztalnál. A haja kissé összekuszálódott, a drága öltönye, amit Richard venni neki a “sikeres üzlet” örömére, most gyűrött volt. Nem úgy festett, mint egy veszélyes bűnöző; inkább úgy, mint egy elkényeztetett kölyök, akit most kaptak rajta a bolti lopáson.
