Aztán nyílt az ajtó, és Richard lépett be a kísérő őrrel. Az az ezüstös haj, az a megnyerő, meleg mosoly, ami egykor rabul ejtett a kávézóban, most teljesen eltűnt. Az arca hideg volt és mérges.
– Elég ebből a hülyeségből! – csapott rá Richard az asztalra, miközben leült Jake mellé. – Mondtam neked, hogy le kell beszélned az anyádról, hogy idejöjjön! Ha nem kezdi el kapkodni a fejét, most nem ülnénk itt! Miért nem tudtad jobban kezelni a saját anyádat, Jake?!
Jake felnézett, és a hangja hirtelen éles, védekező visítássá vált:
– Én kezeljem?! Te mondtad, hogy minden simán megy! Hogy a biztosítás és a csomagcsere rutinmunka! Te vagy a profi, nem én! Miattam adósodtam el a kaszinókban, te hülye!
A tükör mögött álló rendőrök elmosolyodtak. Nem is kellett többizonyíték; a két férfi a szemeim láttára dobta busz alá a másikat.
Kinyitottam a kihallgatószoba ajtaját, és beléptem.
A zene- és zajtalan szobában a cipőm sarka megkongott a linóleumon. A fekete-fehér neonfény élesen világította meg az arcukat.
Mindketten felkapták a fejüket.
Jake arca azonnal elfehéredett. A szemei kikerekedtek, a szája némán nyitó-csukódott, mint a parton hagyott halé.
– Anya… te… te nem is vagy börtönben?
Richard gyorsan magához tért. A ravasz, hízelgő mosoly visszatért az arcára, és máris felállt, hogy felém nyújtsa a kezét.
– Linda! Drágám! Hál’ istennek! Valami szörnyű félreértés történt! Ezek az emberek azt hiszik…
– Ne érints meg, Richard – mondtam, és a hangom olyan hideg volt, mint a jégtömb.
Megálltam az asztaluk előtt. Letettem a táskámat, és leültem a harmadik székre, pontosan szemben velük.
– Három napig azt hittem, hogy végre kapok egy esélyt a boldogságra – kezdtem, és a tekintetem végigsiklott a fiam arcán. – Azt hittem, Richard az a férfi, aki mellett megöregedhetek. És azt hittem, Jake… te vagy a fiam, aki a nehéz időkben is mellettem állt. De tévedtem. Ti ketten csak egy üzleti terv vagytok. Egy jól kiszámított gyilkossági kísérlet, csomagcserével fűszerezve.
