– Anya, kérlek… – dadogta Jake, és a szemeiben valódi félelem villant. – Richard kényszerített! Azt mondta, ha nem segítek neki, elintézi, hogy…
– Elég legyen a hazugságból, Jake! – vágtam közbe olyan hangerővel, hogy mindketten összerezzentek. – Húsz éven át nevellek. Ismerlek. Te nem kényszerből csináltad; te a saját kényelmetlen, elszúrt életed elől menekültél, és azt hitted, az én halálom vagy börtönbe vonulásom majd kifizeti a számláidat.
Richard felsóhajtott, és a korábbi sármos gentleman maszkja végleg lehullott. A szemei szűk, gonosz résekké váltak.
– Tudod, Linda… egész csinos könyveket írsz arról, hogyan oldják meg a nyomozók a rejtélyeket. De túl későn jöttél rá a sajátodra. A papírok alá vannak írva. A vagyonkezelői alap bejegyezve. Ha mi rács mögé kerülünk is, a jogászaink kiszednek minket, és mire te kijössz a kihallgatásról, a házad és a pénzed már a miénk lesz.
Megráztam a fejem, és halvány, szinte sajnálkozó mosoly ült ki az arcomra.
– Richard… te valóban azt hitted, hogy egy könyvíró, akinek az egész élete a részletekről szól, csak úgy aláír egy papírt anélkül, hogy elolvasná az apró betűs részeket?
Richard homloka ráncba szökkent.
– Mire utalsz?
Kihúztam egy borítéket a táskámból – ugyanazt a borítéket, amit Wallace Fitchet, a valódi, független ügyvédem adott át nekem még a reptérre indulás előtt, amikor az első gyanús jelre hívta fel a figyelmemet.
– Amikor Richard ajánlotta azt a bizonyos “baráti” ügyvédet, megkérdeztem a régi iskolabarátomat, aki büntetőjogász, hogy nézze át a szerződést – mondtam, miközben kinyitottam a borítéket. – És tudod, mit talált, Richard? Azt, hogy a vagyonkezelői alap alapító okirata feltételes. Ha a felek egyike bűncselekményt követ el, vagy a hatóságok letartóztatják csempészetért, a szerződés azonnal érvényét veszti, és a vagyon visszaszáll az eredeti tulajdonosra – azaz rám. Ráadásul…
Előhúztam egy másik iratot.
