Julián keze megremegett, amikor átvette a borítékot. Felnyitotta, és a belsejéből egy vasúti menetjegy, valamint egy kézzel írt levél esett ki – Ramiro kézírásával.
– És mit akart Ramiro? – suttogta Julián, miközben a levelet olvasta, amelyben a testvére pontosan megadta az utasításokat: „Utazz el San Jerónimóba, keress meg egy özvegy embert az El Encinal ranchon, és rendezd be magad ott. Mutasd meg neki, hogy a ház nem működhet nő nélkül, hogy eladhassuk a földet.”
– Azt akarta, Julián, hogy egy olyan csali legyek, aki megerősíti a te elszigeteltségedet, aki elhiteti a faluval, hogy ez a birtok menthetetlenül tönkrement, és akit fel lehet használni arra, hogy téged a sarokba szorítsanak – mondta Mercedes csendesen. – Ramiro találkozott a hitelezőkkel. Azt a 18 kilométert, amit te a csődöröddel megtettél az állomástól, ő már napokkal ezelőtt kitervelte. Ő fizette a jegyemet. De… amit nem tudott, az az volt, hogy a kislányod levelei már sokkal korábban eljutottak hozzám, mint ahogy ő megkeresett. És amikor elolvastam Elisa sorait – azt, hogy az apja minden este egy üres szék mellett ül, mert hiányzik neki valaki, akivel megoszthatja a csendet –, tudtam, hogy nem egy aljas terv miatt jövök. Azértjövök, hogy megmentsem ezt a családot.
A konyhában a tűz ropogása hirtelen hangosabbnak tűnt.
Julián a kezébe temette az arcát. A harag, ami a testvére, Ramiro ellen ébredt benne, nem holmi hirtelen düh volt; ez egy mély, fojtogató csalódottság volt, ami éveken át gyülemlett fel. Clara halála óta Ramiro folyamatosan azon dolgozott, hogy az El Encinal birtokot darabjaira szedje, eladja a legértékesebb parcellákat a hitelezőknek, és Juliánt egyedül, adósságokba temetve hagyja hátra a kislányával.
– Apa… – suttogta Elisa, odarohant Juliánhoz, és a szoknyájába kapaszkodott. – Apa, ugye nem küldöd el? Nem akrom, hogy elmenjen. Ő az egyetlen, aki nem a nevetést hozta a házba, hanem a fényszórót.
