Julián lépett ki Mercedes mögé, a puskáját a vállára vetve, a tekintete pedig olyan hideg és halálos volt, mint a sivatagi téli éjszaka.
– Keresel valakit, Ramiro? – kérdezte Julián fojtott, de a falu minden lakója által hallható hangon. – Mert ha a birtok eladásáról van szó… azt hiszem, először a te saját aláírásodat kellene átvizsgálnunk ezen a szerződésen.
A bíró meglepődve lépett előre, átvette a papírt Mercedes kezétől, és elolvasta a sorokat, miközben Ramiro arca halottsápadttá vált.
– Ramiro Barragán… – mondta a bíró komolyan, a papírt vizsgálva. – Ez egy hivatalos megbízási szerződés egy idegen nő bejuttatására a birtokra, azzal a szándékkal, hogy a tulajdont áron alul kisajátítsák. Ez… ez csalás.
A csend a portán olyan vágó volt, mint a borotva.
Ramiro a fogait csikorgatva hátranézett a hitelezőkre, majd Juliánra meredt.
– Te… te rohadék…
– Elég volt, Ramiro – mondta Julián, és egyetlen határozott lépéssel lelépet a verandáról a hófödte udvarra. – Az El Encinal nem az enyém, és nem a tiéd. Ez a kislányomé, és azoké, akik tiszta szívvel építik újjá. A falu előtt pedig mostantól mindenki ismeri az igazságot. Takarodj a földemről!
Ramiro – látva, hogy a hitelezők elfordultak tőle, a bíró pedig a hivatalos papírt vizsgálja – káromkodva pördült meg a lován, és a hófödte sivatag felé vágtatott, maga mögött hagyva a vereségét.
Három hónappal később a tavasz első meleg sugara olvasztotta el a maradék havat a chihuahuai sivatagban.
Az El Encinal ranch udvara zöldellni kezdett. A régi, üres második szék a konyhaasztalnál végre nem volt üres többé; minden este ott ült rajta Mercedes, miközben Elisa a házi feladatát írta, Julián pedig a friss kávét töltötte ki a bögrékbe.
Egy szép napfényes délutánon, a birtok kapujában egy egyszerű, de elegáns falusi esküvő zajlott. Nem voltak ott nagyurak, sem korrupt hitelezők; csak a falu legbecsületesebb emberei, a plébános, és Elisa, aki a legszebb fehér szalagot kötötte a hajába.
