A sivatagot vastag, vakítóan fehér hótakaró borította, ami ritka és csodás látvány volt Chihuahua ezen vidékén. A napfény aranyló sugarai átszűrődtek a felhők között, megvilágítva az El Encinal birtok fagyott tetőit.
A főépület ajtajában Julián Barrera lépett ki a friss levegőre, a kezében a vadászpuskájával. A nyomok a hóban világosan mutatták, hogy valaki a kora hajnali órákban a birtok határáig lovagolt, majd visszafordult: Ramiro volt az, aki körbeszaglászta a terepet, mielőtt visszatért a saját házába.
Julián mély levegőt vett a fagyos reggeli levegőből. Visszanézett a nyitott ajtóra, ahol a konyhából a friss kávé és a fahéj illata áradt ki, miközben Mercedes és Elisa halkan beszélgettek a tűzhely mellett.
A félelem, ami eddig a lelkét nyomta, elszállt. Most már nemcsak a magányért és a kislányáért kellett harcolnia, hanem azért a jövőért is, amit ez a váratlanul érkezett nő hozott el a házba.
Dél körül a falu felől két ló patáinak dobogása hallatszott a megfagyott sár és hó alatt.
Ramiro Barragán érkezett meg, nem egyedül: magával hozta a falu bíróját és két helyi hitelezőt, akik a kölcsönök behajtásáért feleltek. Az arcán diadalittas, gúnyos mosoly ült, amikor leugrott a lováról a kapunál, és a főépület felé indult.
– Julián! – kiabált fel Ramiro a tornácra, miközben a bíró és a hitelezők mögötte sorakoztak fel. – Itt az ideje, hogy tisztázzuk a dolgokat! A falu már tud arról, hogy egy idegen nő éjszakázik a házdban, és a hitelezők is itt vannak, hogy végre lezárjuk az El Encinal sorsát!
A főajtó lassan kinyitult.
Nem Julián lépett ki először. Mercedes jelent meg a küszöbön, egy tiszta, egyszerű barna kabátban, a kezében pedig egy vastag, piros pecséttel ellátott okiratcsomóval – azzal a dokumentummal, amit Ramiro sajátkezűleg írt alá Guanajuatóban, amikor megvette a vasúti jegyet.
Ramiro mosolya hirtelen lefagyott az arcáról. A szemei kiugradtak a helyükről, amikor meglátta a papírt a nő kezében.
