Julián lehajolt, átölelte a kislányát, és a szemébe nézett. A szemei nedvesek voltak, de a tekintetében megszületett az a kemény, hajthatatlan elhatározás, amit a sivatagi férfiak viselnek, amikor a saját földjüket és a vérüket kell megvédeniük.
– Nem küldöm el, kincsem – mondta Julián melegen, majd felnézett Mercedesre. – Sajnálom. Sajnálom, hogy belekevertél ebbe a piszkos játékba, amit a testvérem játszik a hátunk mögött.
Mercedes elmosolyodott – egy olyan halvány, de bátor mosollyal, ami eloszlatta a szoba hidegét.
– Nem kell sajnálnod semmit, Julián. Senki sem kényszerített arra, hogy vonatra szálljak. Azért jöttem, mert a kislányod hívott. És mert az életben néha a legváratlanabb utak vezetnek a igazi otthonhoz.
Kint a hóvihar még mindig dühöngött. A szél a tetőt rázta, és a sivatagi éjszaka teljesen elzárta az El Encinal ranchet a külvilágtól.
De a birtok istállójában – távol a ház melegétől – egy másikfajta vihar készülődik.
Ramiro Barragán a saját pajtájában ült egy doboz gyufa mellett, a kezében egy üveg helyi tequilával. Az arca sötét volt és feszült. Azt tervezte, hogy a holnapi nap folyamán, amikor a falu lakói tudomást szereznek arról, hogy egy idegen nő érkezett az özvegy házához, a közfelháborodást és a hitelezők nyomását felhasználva kényszeríti Juliánt a birtok eladására.
– Csak egy kis idő… – mormolta Ramiro magában, miközben a vihar zúgását hallgatta. – Holnap reggel, amikor a hó eláll, a falu már a nevetéstől fog zengeni. Julián pedig kénytelen lesz aláírni a papírokat.
Ám Ramiro nem is sejtette, hogy a terve, amit hónapokon át építgetett, már az első éjszakán darabokra hullott. Mert Mercedes nem az a gyenge, naiv nő volt, akit el lehetett volna küldeni egyetlen szóval; és Julián sem volt már az a magányos, megtört özvegy, aki csendben tűrte volna a testvére árulását.
A következő nap hajnalán a vihar elült.
