– Drágám… kérlek. Ez csak egy ruha. Nem számít. A fontos az, hogy összeházasodunk…
– Neked nem számít, mert nem te álltál harminc évig a sor végén! – vágott vissza Violetta, és a hangja sírásba torkollott. – Nekem ez az egy napom volt! Az egyetlen nap, amikor én lehettem a hercegnő!
És ekkor lépett előre Giuliana.
A 72 éves anya eddig némán állt a sarokban, a kezében egy horgolt kendőt szorongatva. Az arca mély ráncokat viselt, de a tekintetében most olyan acélos, rendíthetetlen nyugalom ült, ami azonnal elhallgattatta a feszült levegőt. Lassan odasétált Violettához, a síró Ninához, és a kisebbik lányához, Beatrice-hez.
– Violetta, állj meg – mondta az idős asszony, és a hangja halkan, mégis parancsolóan csengett. – Pontosan azokat a szavakat mondtad, amiket a lányod szokott mondani az anyjának. Emlékszel?
Violetta hirtelen megmerevedett. A könnyei megálltak a szempilláján.
– Anya… miről beszélsz? Mi köze ennek most ehhez? Hagyj békén!
– Van köze, kislányom – felelte Giuliana, és a szemeiben csillogó könnyek tükrözték a tenger felől jövő napfényt. – Mert harminc évvel ezelőtt, pontosan egy ilyen napon, én is ugyanezt hallottam. Csak akkor nem egy vörösboros ruháról volt szó… hanem egy sokkal nagyobb, mélyebb sebről, amit te magad okoztál. Itt az ideje, hogy végre meghallgasd az igazságot.
2. Fejezet: A múlt árnyai a fészer mögött
A tengerparti kert egy sötét, csendes sarkában, távol a vendégek suttogásától, Giuliana leült egy kopott fa padra. Violetta, akinek a menyasszonyi ruháján még ott éktelenkedett a stressz és a zűrzavar nyoma, tehetetlenül állt előtte. Beatrice és a kis Nina a távolabb lévő pavilonnál maradtak, de a feszültség még ott is lebegni látszott a levegőben.
– Ülj le, Violetta – mondta az anya csendesen.
Violetta kelletlenül, szinte dacosan leült a pad szélére.
– Anya, ha most elkezdesz régi családi mesékkel jönni, miközben a vendégek ott várnak a szertartásra…
