– Hallgass meg! – vágott közbe Giuliana, és a hangjában olyan ritkán hallott keménység rejlett, hogy Violetta azonnal elhallgatott. – Azt hitted, hogy az életed mindig is egy tündérmese volt, amit csak most akartak elrontani. Azt hitted, hogy a te harminc évvel ezelőtti fájdalmad csak egy rossz emlék, amit el lehet temetni a szőnyeg alá. De a sebek, kislányom, nem tűnnek el attól, hogy nem beszélünk róluk.
Giuliana mély levegőt vett, a tekintete pedig messzire tévedt, a horizonthoz, ahol a tenger kékje összeolvadt az égbolttal.
– Emlékszel még 1995 nyarára? – kezdte az idős asszony. – Akkor voltál tizenhárom éves. Abban az évben halt meg a nagypapád, és a családunk anyagi helyzete a béka feneke alatt volt. Apád eladta a kisboltot, én pedig nap mint nap takarítottam a gazdagabb családok házait, hogy legyen mit ennünk. Te voltál a legfiatalabb, a legérzékenyebb. Mindenről a tökéletességet akartad.
Violetta nyelt egy nagyot. A torkában lévő gombóc újra fojtogatni kezdte.
– Mi köze ennek a borhoz meg a ruhámhoz? – suttogta.
– Mindennek köze van hozzá, Violetta – felelte Giuliana. – Akkoriban te is készültél az iskolai évzáró ünnepségre. Azt az egyetlen fehér, csipkés ruhát akartad felvenni, amit a keresztanyádtól kaptál ajándékba. Az volt a legszebb dolog a szekrényedben. De Beatrice… Beatrice akkor még csak nyolc éves kisfiú… illetve kislány volt, aki szeretett volna olyan lenni, mint te. Azon a reggelen Beatrice odalépett hozzád, hogy megmutasson egy rajzot, amit neked készített. A kezében egy pohár fekete ribizliszörp volt. Megbotlott a szőnyegben. És ráborította a levet a fehér ruhádra.
Violetta szemei hirtelen kitágultak. A múlt egy elfeledett, mélyre ásott doboza hirtelen kinyílt a fejében.
– Igen… – suttogta Violetta, és a hangja megremegett. – Igen, emlékszem.
