– És emlékszel arra is, hogy mit mondtál neki? – kérdezte Giuliana, és a szemei mélyen fúródtak a lányáéba. – Azt mondtad: „Tönkretetted az életemet! Gyűlöllek! Olyan vagy, mint egy teher, ami miatt sosem lehetek boldog!” Aztán berohantál a szobádba, és órákig sírtál. Apád pedig… apád, aki már akkor is beteges szívvel küzdött, annyira megijedt a veszekedéstől és a te hisztidtől, hogy ott helyben rosszul lett. Két hét múlva pedig… kórházba került.
A csend, ami a szavak után következett, súlyosabb volt, mint a tenger vihara.
Violetta a kezébe temette az arcát. A hirtelen rászakadó felismerés súlya alatt a válla megroggyant.
– Nem… én nem akartam… – zokogta Violetta. – Én csak… csak azt akartam, hogy egyszer az életben minden tökéletes legyen. Mert mindig mindenkinek más jutott… Beatrice okosabb volt, a szüleim mindig abból éltek, hogy a nehézségeket megoldják, én meg csak egy kis figyelmet akartam…
– És megkaptad a figyelmet, kislányom – mondta Giuliana, és a hangja most már lágyabb, szinte anyai melegséggel teli volt. – De az ára az volt, hogy harminc éven keresztül egy olyan páncélt építettél magad köré, amiben senki sem kaphatott levegőt. Azt hitted, ha mindent kontrollálsz – az esküvőt, a ruhát, a virágokat, a vendégeket –, akkor elkerülheted a fájdalmat. De a fájdalom nem a ruhákban lakozik, Violetta. A fájdalom a szívedben van, mert soha nem tudtál megbocsátani magadnak azért, amit Beatrice-nek mondtál, és amit apád halála előtt éreztél.
3. Fejezet: A bocsánatkérés a tengerparton
A nap lassan vöröses-aranyló fényt festett a tenger vizére. A vendégek még mindig a pavilon körül suttogtak, de a feszültség lassan oldódni kezdett a délutáni melegben.
Violetta lassan felállt a padról. A menyasszonyi ruháján lévő borfolt – bár ott maradt – most már nem a világ végét jelentette, hanem valami egészen mást: a valóságot. Egy olyan valóságot, amelyben az emberek hibáznak, a gyerekek elbotlanak, és a családok nem a tökéletességtől, hanem a megbocsátástól lesznek igaziak.
