Odasétált a pavilonhoz, ahol Beatrice és a kis Nina még mindig csendben ültek egy fa padon. Nina lehajtott fejjel, a kezével a könnyeit törölgetve nézte a koszos cipőjét.
Violetta odalépett hozzájuk, lement kucorgó helyzetbe a kislány elé, és finoman megfogta a kicsi, reszkető kezeket.
– Nina… – mondta Violetta, és a hangja most nem volt fojtogató vagy éles; tele ήταν melegséggel és bocsánatkéréssel. – Sajnálom, kicsim. Nagyon sajnálom. Nem kellett volna úgy rákiabálnom. A néni csak… csak ideges volt. A ruha nem számít. A fontos az, hogy itt vagy velünk, és gyönyörű kis viráglány vagy.
Nina felnézett, a nagy, barna szemei tele voltak könnyel, de a szája szélén egy óvatos mosoly futott át.
– Igazából… néni? Nem vagy mérges rám a bor miatt?
– Nem, édesem. Egyáltalán nem – mosolygott Violetta, és megsimogatta a kislány arcát.
Aztán felnézett a nővérére, Beatrice-re. A két testvér szemkontaktusba került. Nem kellett sok szó; a harminc évnyi csend, neheztelés és versengés egyetlen pillanat alatt elpárolgott a tengerparti szélben. Beatrice lassan elmosolyodott, és odalépve átölelte a nővérét.
– Boldog esküvőt, Violetta – suttogta Beatrice a fülébe.
Lorenzo is odalépett, átkarolta Violetta derekát, és a fülébe súgta:
– Most már tényleg úgy nézel ki, mint egy igazi hercegnő. Nem a ruha miatt… hanem mert végre önmagad vagy.
4. Fejezet: Az új kezdet a naplemente fényében
A szertartás végül kezdetét vette. Nem volt hiba nélküli; a zene néha akadozott a tengeri szélben, a virágcsokor egy kicsit félrecsúszott, és Nina ruháján ott maradt a halvány, vöröses rózsaszín folt, amely úgy nézett ki, mint egy különös, természetes minta.
De amikor Violetta a vőlegényével állt az oltár előtt, és a tenger hullámai zúgtak a háttérben, rájött arra, amit az anyja egész életében próbált tanítani neki: az élet nem egy tökéletesre tervezett díszlet, hanem egy folyamatos, gyönyörű zűrzavar, amit csak akkor élvezhetsz igazán, ha elengeded a görcsös akarást.
