Viktoria egyre inkább úgy érezte, hogy egy hajótörött társaságában él. A luxus, amit Béla pénze biztosított, hirtelen elvesztette a fényét, amikor a férfi, aki ezt nyújtotta, egész nap csak panaszkodott a derekára, a térdére meg az izomlázára, és esténként egy büdös, izzadt zoknival a kezén aludt el a tévé előtt.
A harmadik hét végén egy váratlan esemény borította fel a belső egyensúlyt. Alexander aznap egy haladó csoportot edzett a terem másik felében, amikor észrevette, hogy Viktoria magányosan ül a kávézó sarokban. A nő arcáról teljesen eltűnt az a gőgös, magabiztos ragyogás, ami régen annyira irritálta a környezetét. A szeme alatti sötét karikák árulkodtak arról, hogy a Béla körüli élet mégsem olyan mesés, mint amilyennek elképzelte.
Alexander odasétált hozzá, és letett egy pohár friss, citromos vizet az asztalára.
– Hogy telik a hónap, Viki? Hogy bírja a drága Béla a tempót?
Viktoria felnézett, és a tekintetében most először nem düh, hanem valami furcsa bizonytalanság csillant meg.
– Sándor… te ezt hogy csinálod? – kérdezte halk, remegő hangon. – Béla… teljesen kifacsart. Már nem jár el szórakozni. Nem visz étterembe. Azt mondja, ha megeszik egy szelet tortát, azzal tönkreteszi a heti munkáját. És ami a legrosszabb… este már alig tud járni.
Alexander leült a székre szemben vele, a karjait összefonva, és nyugodtan rámosolygott.
– A luxusnak ára van, kedvesem. Ezt te magad mondtad nekem az első naptól kezdve, amikor egy újabb márkás táskát vagy autót akartál. Csak eddig azt hitted, hogy ezt az árat én fizetem meg a saját egészségemmel, a túlóráimmal és az életemmel, miközben te csak élvezed a gyümölcsét. Most pedig kiderült, hogy a számlát időnként másnak kell kifizetnie – vagy magának a férfinak, aki megveszi a csendes szerelmedet.
