Alexander odalĂ©pett hozzĂĄ, letĂ©rdelt mellĂ©, Ă©s egy flakon elektrolitos vizet nyĂșjtott ĂĄt neki.
– SzĂ©p volt, BĂ©la. TĂșlĂ©lted.
BĂ©la nagy nehezen felĂŒlt, elfogadta a vizet, Ă©s mĂ©ly levegƑt vett.
– SĂĄndor… te egy szörnyeteg vagy. Egy igazi, könyörtelen szörnyeteg. De… köszönöm. Azt hitte az orvosom, hogy öt Ă©vem van hĂĄtra a szĂ­vrohamig. Most meg… most Ășgy Ă©rzem, mintha tĂ­z Ă©vet fiatalodtam volna.

– Nincs mit – mondta Alexander, majd felĂĄllt, Ă©s a terem sarkĂĄban ĂĄllĂł ViktoriĂĄra nĂ©zett, aki nĂ©mĂĄn, összetörve figyelte a jelenetet.

Azon a estĂ©n a lakĂĄsban csend volt. Nem volt szĂŒksĂ©g hangos szavakra. A bƑröndök mĂĄr ott ĂĄlltak az elƑszobĂĄban – Viktoria összepakolta a dolgait, mert felismerte, hogy Alexander mellett mĂĄr nincs helye a rĂ©gi Ă©letĂ©nek. BĂ©la sem jelentkezett többĂ©; a hirtelen jött Ă©letmĂłdvĂĄltĂĄs Ă©s a felismerĂ©s, hogy egy fiatal nƑ szerelme nem feltĂ©tlenĂŒl vĂĄsĂĄrolhatĂł meg egy nagyobb bankszĂĄmlĂĄval, kijĂłzanĂ­totta a közĂ©pkorĂș ĂŒzletembert.

Alexander az ablaknĂĄl ĂĄllt, a kĂĄvĂ©scsĂ©szĂ©jĂ©t tartva a kezĂ©ben, miközben a kinti esti fĂ©nyeket nĂ©zte. Az edzĂ©s, a fegyelem Ă©s az önbecsĂŒlĂ©s, amit az elmĂșlt nyolc Ă©vben felĂ©pĂ­tett, most nemcsak a testĂ©t hatĂĄrozta meg, hanem az Ă©letĂ©t is. Nem volt többĂ© olyan ember, aki bĂĄrkiĂ©rt is tizennĂ©gy ĂłrĂĄt dolgozik a hĂĄttĂ©rben, miközben otthon megcsaljĂĄk.

A telefonja pittyent egyet a konyhaasztalon. Egy Ășj ĂŒgyfĂ©l ĂŒzenete volt: egy fiatal srĂĄc, aki az Ƒ pĂ©ldĂĄjĂĄt követve akart vĂĄltoztatni az Ă©letĂ©n. Alexander elmosolyodott, felvette a kulcsait, Ă©s kilĂ©pett az ajtĂłn. Az Ășj Ă©let, a tiszta lappal kezdƑdƑ jövƑ most kezdƑdött el igazĂĄn.