1. RÉSZ

Lucía Navarro megszorította a hordozható hűtő fogantyúit. Engedélyt kapott arra, hogy a Fuente del Jarro ipari parkban található standok területén áruljon Paternában, de nem akart vitatkozni a gyárból távozó munkások előtt. A megaláztatás forróbban égette, mint a novemberi reggel hidege.

32 évesen átjutott, hogy egy csomagolóipari cégnél ellenőrizte a címkéket, odáig jutott, hogy minden reggel 24 adagot főzött egy közös műhelyben. Négy hónappal korábban kirúgták. A kis lakás bérlése Mislatában, a szállítás és az alapanyagok között alig tudott pénzt spórolni. Azonban minden pörkölt ugyanolyan gondot követett, mint anyja a családi étkezésekbe a halála előtt.

“Ne mozdulj, lány,” mondta Julian, egy hegesztő, aki mindig két menüt vett. Ha elmegy, sokan itt visszatérünk a száraz szendvicsekhez.

Lucía fáradt mosollyal köszönte meg neki a gesztust. Barátnője, Nuria kölcsönadta neki a hűtőt; Carmen, egy 76 éves szomszéd, akinek a vásárlásban segített, tiszta tárolókat tartott neki, és megismételte, hogy egyszer lesz saját étterme. Lucia már nem mert kimondani ezt az álmot.

Körülbelül 10 órakor egy sötét autó állt meg néhány méterre furcsa zajnal. Gőz szállt ki a motorháztetőből. A sofőrje, egy negyvenes éveiben járó férfi, telefonon beszélgetett, és kétségbeesetten nézte az órát.

—Van a közelben műhely? Van egy megbeszélésem, amit nem hagyhatok ki.

Lucía Vicente műhelyéhez mutatta, az utca végén. Mielőtt elindult, az idegen megérezte a sült rizst, amit épp most fedezett fel.

“Mennyibe kerül egy adag?”

—7,50 €.

Átadott neki egy 20 eurós bankjegyet, és akarta neki hagyni a visszajárót. Lucia visszaadta neki.

“Ha segíteni akarsz, gyere vissza, mert szereted az enjemet.” Nem azért, mert sajnálna engem.

A férfi megdermedt, majd megkóstolt egy kanál dolgot. Becsukta a szemét. Nem túlzott vagy nem mondott beszédet: a falnak dőlve folytatta az evést, amíg a tartály ki nem ürült.

“Évek óta nem találtam ilyen ízt,” mondta. Adrian vagyok.

“Lucia.”