“Elvetted a pénzünket, hogy felújítsd ezt a házat, és most a nővérem ott lakik.” Most ő az, aki segítséget kér,” mondta Anna az anyjának.
“Anna, kiszámoltam: a festékért, a deszkákért és a szivattyúért körülbelül húszezer ruble lesz szükség.” Kifizethetek egy részt, de…
“Látod ezt Olgával. Végül is a dachának elterjedt kellene lennie.
A vonal másik végén olyan halk volt, hogy apróságnak tűnt — mintha ki venné a kenyeret vacsorára. Nadezsda Viktorovna elhúzta a telefont a fülétől, és a képernyőre nézett. Megszólal a hívás vége hangja. Anna letett anélkül, hogy megvárta volna, hogy a mondat véget érjen.
A szél felmozdította a kiadások listáját, amely egy kis lapos jegyzetfüzetekre volt firkálva. Festés — három fazeka. Hat méteres deszkák a verandára. Pumpálj a kúthoz. Nadezsda Viktorovna óvatosan félbehajtotta a lepedőt, majd újra ketté, és betette a kabátzsebébe.
A kapu mögött jól karbantartott, lakott terület húzódott: egyenes sorok zöldségkertjei, frissen festett kerítés, egy fiatal almafa a bejáratnál. Mindez nem varázsütésből jelent meg. Minden deszka mögött valaki beton volt. És az a valaki nem Olga volt.
Nadezsda Viktorovna lassan a ház felé fordult, és érezte, hogy valami benne, ami már régóta akaraterővel tartott, csendben repedt és tört el.
Három évvel korábban minden egészen másképp kezdődött.
Nadezsda Viktorovna egy szerda este hívta Annát, olyan hangon, amely általában nagy híreket jelent be:
“Anna, találtam egy földdarabot!” Hat ár, a ház romokban van, az biztos, de a hely csoda. Csend volt, a folyó közvetlenül mellette, rendes szomszédok. Tudod? A saját földünk!
Anna tudatában volt. A konyhaasztalnál ült, körülvéve az áram és a vízszámlák. Dmitri vacsorázott előtte, még mindig a munkaingében, arca egy hosszú nap sebesei miatt megbetegedett.
“Anya, mennyit kérnek?”
“Nem drága, drágám.” Összespóroltam a nyugdíjamon. De a háznak arcfelújításra van szüksége, az az biztos. A tető szivárog, az ablakok csak szokásból tartják meg. Talán Dima megnézhetné ezt a hétvégét?
