“Szervezni magam?” ismételte, miközben a táskát egy lépcsőre tette. Rendben. Akkor szerveződjünk össze. A tető: százhuszonezer fő. Az ablakok: nyolcvanezer. A szennyvíztartály, az áram, a kerítés: még százezer. A kölcsön, amit ma is visszafizetek. Dima két nyári szabadsága van. Minden hétvégén, három egymást követő éven át. Mindez, kivel kellett volna szerveznem, Olga?
Olga keresztbe fonta a karját a mellkasán.
“Saját akaratoddal tetted. Senki sem kényszerített rá.
“Saját akaratomból,” ismételte Anna. Természetesen. És te, a saját akaratodból költöztél ide, hogy áthelyezted a bútorokat, és a dolgainkat a fészerbe dobtad. És most előre kellene hívnom, hogy eljöjjek oda, ahol a férjem minden deszkát saját kezével szegezett be?
“Itt lakom,” mondta Olga. Szóval jogom van erre.
“És befektettem.” Ez nem ad nekem semmilyen jogot?
Nadzsda Viktorovna az ajtó előtt állt. Anna látta, ahogy az anyja egyik lányáról a másikra néz, ajkai remegtek, keresve a szavakat, amelyek mindent helyrehozhatnak. Pont úgy, mint a gyerekkorukban – amikor a nővérek egy babán vitatkoztak, és az anyjuk azt mondta: “Osszátok meg, ő mindkettő.”
“Elég volt,” mondta halkan Nadezhda Viktorovna. A dacha gyakori. Mindketten a lányaim vagytok.
Kommün.
Anna az anyjára nézett. Aztán Olga. Aztán Dmitri, aki az autó mellett állt és csendben maradt – nem azért, mert nem volt mondanivalója, hanem mert mindent már elmondottak.
Szóval ennyi volt. Általános. Három év munka, álmatlan esték számításokkal, hitellel, villanykörtékkel Dmitri kezében, feláldozott nyarak—mindennek súlya nem volt. Nem adott jogokat, nem volt hangja, még egy helyet sem az asztalnál. Mert “mindketten a lányai voltak”. Mert fél-fél. Mert az anya úgy döntött, hogy megteszi.
Olga vendégei elhallgattak. Valaki kikapcsolta a zenét.
A csend olyan volt, hogy hallani lehetett egy harkály dobolását az almafán – pont, amit Kirill még fiatal Scion korában ültetett.
