“De a miénk.” Teljesen a miénk. Nincs “közös pont”, ami igaz lenne.
Kirill leült melléjük egy albummal és színes ceruzákkal együtt. Kertet rajzolt – almafákat, cibizsilbokrokat, egy kis tavat békákkal és egy hatalmas gyömbér macska a verandán.
“Anya, lesz hely a horgászbotomnak?”
“Mindennek lesz hely,” válaszolta Anna.
Dmitri a vállára tette a kezét. Anna az övével takarta a kezét. Minden hónapban félretesznek egy kis pénzt, ugyanazzal a kitartással, mint mások lakjáiért. Csak ezúttal a pénz külön borítékban került, amelyen Kirill kézírásával az “OTTHON” állt.
A régi kunyhóban a kerítés mindig ferde volt. Olga azt mondta, tavasszal elintézi majd. Aztán nyáron. Aztán abbahagyta a beszédet. Még mindig nem talált munkát; Liza az új iskolájába ment, és egyre gyakrabban panaszkodott, hogy a kunyír unalmas és hideg.
Nadzsda Viktorovna néha kiment a kapuhoz. A zsanérok rozsdásodtak, egy deszka meglazult, és a szél úgy lendített, mint egy inga. Ránézett a kerítésre, amit senki sem javított, a gyomokkal benőtt zöldségkerteket, és a hosszabbítást, ahol már elkezdett egy cső szivárogni.
Ott állt és gondolkodna. Nem a kerítésnél. De abban a pillanatban, amikor kimondta a “a dacha gyakori”, és amikor valami örökre elaludt a legidősebb lánya szemében.
Gondolkodott—és először nem tudta, kit hívjon.
