Dmitri belépett a főútra, és hangtalanul gyorsított. Anna, aki az anyósülésen ült, a halántékát az ablakhoz nyomta. Nyírfák, benzinkútak és táblák haladtak el el — egy ismerős útvonal, amit csukott szemmel is járhatott volna. A hátsó részen Kirill bekapcsolta a tabletjét és felvette a fejhallgatóját. A káposzta lapok ott maradtak, a verandán lévő lépcsőn.
Senki sem szólt egy szót sem, amíg a ház nem érkezett.
Anna ürességet és mély fájdalmat várt, mintha egy gyász után lenne. De ahelyett, hogy szenvedett volna, furcsa, ismeretlen megkönnyebbülés árasztotta el őt – mintha valaki elvett volna egy nehéz hátizsákot, amit annyira hozzászokott, hogy elfelejtette a könnyedség érzését.
Már nem tekintette a kunyhót otthonának. Három év után először.
Eltelt egy hónap. Aztán még egyet.
Nadezsda Viktorovna novemberben jelentkezett, amikor az első fagyok becsaptak.
“Anna, a kerítés teljesen görbe. Javítani kellene, deszkákat kellett vásárolni. Át tudnátok menni Dimával és közre? És egy kis pénzre lenne szükségem, kb. tizenötezer rubelre.
Anna a konyhaablaknál állt. Az üveg mögött olvadt hó hullott.
“Anya, kérd meg Olgát, hogy vegyen részt. A dacha gyakori, ugye?
A csend a vonal végén olyan hosszú volt, hogy Anna azt hitte, megszakadt a kommunikáció.
“Szóval ennyi…”, anyja hangja száraz és távoli lett. A saját anyád kér tőled segítséget, te pedig vitatkozol veled. Olgának is elég nehéz, egyedül van egy gyerekkel. És te… Szívtelen vagy, Anna.
Régebben ezek a szavak áthatták volna őt. Anna összeszorította a fogát, átvitte a pénzt, és elment javítani a kerítést.
“Anya, szeretlek. De mindez vége.
Letette a telefont, és nem sírt.
Decemberben Anna először nyitott ingatlanhirdetési oldalt. Ugyanott ültek ugyanabban a konyhaasztalnál — de az anyagszámlák helyett egy laptop állt előttük.
“Nézd,” mondta Dmitri, miközben a képernyőt felé fordította. Nyolc ár, tizenkét kilométerre a várostól. Már léteznek alapok. Nem kérnek sokat.
“Kicsit messze van,” jegyezte meg Anna, de már mosolygott.
