1. Fejezet: A konyha csendje és a rejtett számlák
A konyhánkban a hűtőszekrény halkan búgott. A régi, sárgásfehér hűtő volt az egyik utolsó darab a lakásban, amit még az esküvőnk utáni első évben vettünk, és bár már alig hűtött rendesen, eddig mindketten halogattuk a cseréjét. Most azonban, miközben a laptopom képernyőjét néztem a nyitott banki alkalmazással, a hűtő zúgása hirtelen fülsértővé vált.
A közös számlánk egyenlege nem stimmelt. Nem egy kis apróságról volt szó; hiányzott az a pontos összeg, amit a konyhai felújításra és a következő havi rezsire szántunk.
Péter – a férjem, akivel hat éve éltünk házasságban – ott állt a pult mellett, egy bögre kávéval a kezében. A tekintete kerültre az enyémet. Nem volt benne bűntudat, inkább az a makacs, feszült dac, amit az utóbbi hónapokban egyre gyakrabban láttam rajta, valahányszor az édesanyja, Margit néni neve szóba került.
– Péter – mondtam, és a hangom meglepően nyugodt maradt, bár a pulzusom a torkomban dobogott. – Nem az a baj, hogy segítünk az édesanyádnak. Mindig is segítettünk. De ez az összeg… ez a konyha felújítására félretett pénz volt. Miért utaltad át az egészet az ő számlájára anélkül, hogy egyetlen szóval is említetted volna nekem?
Péter letette a bögrét a csempére. A porcelán élesen csikordult.
– Mert az anyámnak most volt szüksége rá – vágta rá azonnal, védekező éllel a hangjában. – Elromlott a bojler a házában, Anna. Nem várhatott addig, amíg te engedélyt adsz rá egy családi megbeszélésen. Az anyám idős. Nekem ő az első.
– Nem arról van szó, hogy engedélyt kellene kérned tőlem! – emeltem fel kissé a hangomat, miközben felálltam a székről. – Hanem a bizalomról, Péter! Hat éve vagyunk házasok. Eddig soha, egyetlen alkalommal sem fordult elő, hogy a hátam mögött, titokban ürítetted ki a közös számlánkat. Ráadásul nemcsak a bojler áráról van szó; már hónapok óta észrevettem, hogy a fizetésed egy részét átirányítod valahová máshova. Hová tűnik a többi pénz?
